Vásáry István : “Van egy össznépi szimpátia a magyarság iránt a törökökben, ez egy jó érzés, kevés ilyen ország van a Földön”

-Hogyan került kapcsolatba a török kultúrával és mikor döntött úgy, hogy ezzel szeretne foglalkozni?
-Gimnazista koromban kezdődött el az ez irányú érdeklődésem. Mindig is humán érdeklődésű voltam, érdekeltek a nyelvek, irodalom, történelem, de konkrétan a törökség és Belső-Ázsia felé úgy 2.-3. osztályos gimnazista koromban fordultam, és elsősorban azért, mert a magyar őstörténet – mint előttem oly sokakat már – engem is elkezdett foglalkoztatni. Kicsit utána olvastam és láttam, hogy a törökségnek milyen fontos szerepe volt a 9. század előtti magyarság történetében. Aztán kezembe került Németh Gyula 1930-ban írt könyve: A honfoglaló magyarság kialakulása – ő volt akkoriban a Török Tanszék professzora – ez csinált végképp kedvet ahhoz, hogy a török szakra menjek. -Németh Gyulán kívül kik voltak még azok a turkológusok, akik nagy hatást gyakoroltak Önre? Németh Gyula gyakorolta a legnagyobb hatást rám, egyrészt a könyve révén, másrészt 4.-es gimnazistaként személyesen is találkoztam vele, aztán ő lett a török szakon a professzorom. Miután nyugdíjba ment is rendszeresen találkoztunk, tartottuk a kapcsolatot, ő kitörölhetetlen nyomokat hagyott bennem. Hatalmas korkülönbség volt köztünk, ő egy másik kornak volt a képviselője, 1890-es születésű. Nagyon jó mester és fiatal diák közötti kapcsolat volt ez. A másik fontos személyiség török tanulmányaim során Ligeti Lajos professzor volt, aki Németh Gyula után vezette a Török Tanszéket egészen a ’70-es évekig közepéig. Végül megemlítem Kakuk Zsuzsa professzor asszonyt, aki nemcsak tanárom volt, hanem az 1980-as évektől kezdve egészen nyugdíjba vonulásáig kollégám is a Tanszéken. -Mostanában kevésbé foglalkozik a magyarság őstörténetének kérdéseivel, mi ennek az oka? Talán tényleg kevésbé foglalkozom vele, de éppen most jelentettem meg egy ezzel kapcsolatos cikkgyűjteményemet a Balassi Kiadónál. Az érdeklődésem megmaradt, hiszen ez volt előhívója a turkológia felé irányuló érdeklődésemnek, de a ’70-’80-as években tényleg többet írtam a magyarsággal kapcsolatban, míg az elmúlt 20 évben nagyon keveset. Egyszerűen arról van szó, hogy az őstörténeti dilettantizmus nagymértékben elhatalmasodott Magyarországon. Már a ’80-as években kezdődött, de a ’90-es években a szabadsággal együtt bejött a bolondság szabadsága is, bárki bármit írhatott, ha volt pénze meg is jelentethette. A sumér-magyar kapcsolattól elkezdve a kőkorszaki magyarságig egész könyvtárakat írnak egymásnak. Ez engem elrettent, néha az ember nevetne rajta, de inkább sírnia kellene, hogy itt a XXI. században komoly tudomány helyett egyesek azzal foglalkoznak, hogy szakszerűtlen módon valami vélt, múltbeli dicsőséget keresnek. Az egész jelenséget a megroppant magyar nemzeti szellem egyik betegség tünetének tartom. -A tudományos pályán kívül diplomáciai munkát is folytatott Törökországban a ’90-es években. Igen, ’90-’91-ben voltam isztambuli főkonzul, ’91-’95-ig voltam ankarai nagykövet, majd 1999-2003-ig teheráni nagykövet. Én ezt mindig személyes életem kalandjának nevezem, mert nem készültem erre, a rendszerváltás előtt még 1988-ban sem jutott eszünkbe, hogy az akkori világrend fel fog bomlani. Ehhez képest egy év alatt felbomlott a kétpólusú világ, s hihetetlen történeti élmény volt, hogy egyszerre minden megváltozott. A régi világban ha valaki alkalmazkodott az uralkodó rendszerhez, kiszolgálta azt, akkor politikai karriert csinálhatott. Én a tudománnyal foglalkoztam, egy percig sem volt affinitásom az akkori politikához. 1990 után természetesen első pillanattól fogva a változások híveivel szimpatizáltam. Úgy alakult, hogy az Antal-kormány megalakulása után egy hónappal a Külügyminisztériumból szóltak, hogy nemsokára megürülnek posztok az Isztambuli Főkonzulátuson, mert visszahívják a régi rendszer embereit. Rövid tanakodás után igent mondtam, mert nagy lehetőségnek és kalandnak kínálkozott. Így belecsöppentem, komolyan vettem, csináltam, jó volt, szerettem, sokat tanultam belőle. Máshogy látom a világot, más lett a történelemszemléletem mióta látom, hogy hogyan működik a diplomácia. De a tudományt nem hagytam el soha, ha takaréklángon is, de mindig foglalkoztam vele ez idő alatt is, emellett pedig egy olyan országban voltam, aminek a kultúrája és történelme érdekelt. -Mi a legkedvesebb törökországi élménye? Amikor 1991-en a Çankaya Köşkü-ben átadtam a nagyköveti megbízó levelemet az akkori államfőnek Turgut Özalnak, az átadási szertartást megelőzően az elnöki palota előtt, mint új nagykövet, végig kellett vonulnom egy katonai díszszázad előtt. Az új nagykövetnek azt kell mondania, hogy: „Merhaba asker!”, amire válaszul egyszerre azt üvölti a század, hogy „Sağ ol!”. Utána eljátszák a két ország himnuszát. Tekintve, hogy életemben először és valószínűleg utoljára sorakozott föl egy katonai század a tiszteletemre, ez valahogy bizonyos megilletődöttséggel töltött el. Ekkor tényleg úgy érezte az ember, hogy ez nem csak egy játék, hanem valami tétje is van annak, amit itt csinálni fog nagykövetként. De még sok-sok más szép élményem is volt abban az országban. -Milyennek látja Magyarország és a magyarok megítélését Törökországban? Van egy össznépi szimpátia a magyarság iránt a törökökben, ez egy jó érzés, kevés olyan ország van a Földön, ahol Magyarország iránt ilyen nyíltan és szimpátiával nyilatkozik az utca embere is, talán Finnországban lehet hasonló a helyzet. Az a szimpátia valami távoli, keleti rokonságtudatból ered, az iskolában is úgy tanítják Törökországban, hogy a régi török népekhez valamilyen módon kapcsolódik a magyarság. De Magyarországon az oszmán hódoltság tudata ezeket a régi török-magyar kapcsolatokat elnyomja és ma Magyarországon a legtöbb embernek Gül baba vagy valamelyik operettből egy csoszogó eunuch jut eszébe a törökökről. Úgy látom, a törökök szimpátiája nagyobb a magyarok iránt, mint a magyarok szimpátiája a törökök iránt. A törökökben pedig az él, hogy a török és a magyar testvér, Isztambulban még van is egy Macar Kardeşler Caddesi is. Ez a barátságtudat onnan táplálkozik tulajdonképpen, hogy ez elmúlt 300 évben lényegében csak baráti kapcsolat volt a két ország között, és a Habsburgok elleni levert szabadságharcok vezetői, Rákóczi, Kossuth is oda emigráltak, ez egyfajta kölcsönös politikai szimpátiát teremtett. -És milyen Törökország kapcsolata a szomszédos országokkal? Törökország bizonyos fokig ugyanolyan elszigetelt és nehéz helyzetben van népi kapcsolatait tekintve, mint Magyarország a Kárpát-medencében, mert a hatalmas területeket magában foglaló Oszmán Birodalom felbomlásának kezdetével a függetlenedő népek mind hosszú ideig ellenségesen viselkedtek a törökökkel. Sem a Balkánon, sem a Közel-Keleten nem népszerűek a törökök az Oszmán Birodalom felbomlása óta. De tulajdonképpen nincs ebben semmi különös, nem nagyon van két olyan szomszédos ország a világon, amelynek népei igazán kedvelnék egymást. -Mit gondol Törökország nemzetközi megítéléséről és az Európai Uniós csatlakozási törekvésekről? Ez már nem mai téma, Törökország 1963 óta társult tagja az Európai Uniónak, azóta eltelt 45 év, de Törökország még mindig bevallottan 15-20 évre van a tényleges EU csatlakozástól. Ha erre gondolok és a Magyarország által az elmúlt 20 évben megtett útra, akkor egész biztosan lehet állítani, hogy minden országban egy ilyen folyamattól elfáradnak, nemcsak a politikusok, hanem a köznép is. Kétség kívül, hogy amikor 2005-ben elindultak a csatlakozási tárgyalások, akkor ez egy világos perspektívát adott Törökország számára, de ez a világos perspektíva azt jelenti, hogy ez egy hosszú lejáratú, nyílt végű folyamat, amit 15-20 évre taksálnak, és amelynek vége attól függ, hogy különböző tárgyalási fejezetekben mikor jutnak eredményre. Egyelőre a sok tárgyalási fejezetből alig zártak le még néhányat pár év alatt, és ahogy a felméréseket nézem, Törökországon belül és az EU országokban is a török tagságot támogatók száma jelentősen csökkent. Tehát az a benyomásom, hogy mind az EU tagországok, mind pedig Törökország népessége kezd kiábrándulttá válni, ugyanakkor a politikai elit mindkét országban változatlanul azt hangsúlyozza, – legalábbis a többség – hogy mindkét fél akarja a csatlakozást, ha a megfelelő kritériumokat teljesíti Törökország. -Törökországnak lenne-e esetleg esélye más nemzetközi közösséghez csatlakozni, ha az EU-val folyó tárgyalások megszakadnának? Reális nincs, ezt mind az EU, mind pedig Törökország politikai berkein belül tudják. Törökország ugyan vallásilag többségében muszlim ország, de a muszlim kelet felé igazi visszafordulási lehetősége nincs. Az a 85 éves Európa felé való orientálódás, amit Atatürk indított el, már visszafordíthatatlan folyamat. Röviden azt mondanám, hogy a csatlakozási tárgyalásokat folytatni kell, mert minden más illúzió. Törökországon belül is sok illúzió van, hogy Közép-Ázsia török népei felé, vagy a muszlim országok felé kell tekinteni, de ezeknek nincs realitása. Katonailag és stratégiailag Törökország annyira fontos hely, hogy a nyugati szövetségi rendszer egy percre sem mondhat le róla. A NATO második legnagyobb hadserege a török hadsereg. Éppen most mondta egy török barátom, hogy bármi elképzelhető, az USA egész Törökországot elfelejtheti, mindenről lemondhat ott, de a török hadseregről sohasem fog lemondani. Magam személy szerint is úgy gondolom, hogy a politika a lehetőségek művészete, nem arról van szó tehát, hogy Törökország vagy az EU mit szeretne, hanem, hogy mi az adott körülmények között a legjobb döntés. Az EU tagság pedig az egyetlen reális politika mindkét fél számára, függetlenül attól, hogy mennyi ellenérzés van bennük egymás iránt.
Tóth Zsuzsanna

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here