Vámbéry Ármin: Az ezeregyéjszaka meg a ripszkanapé

Az ingyenjegyet Konstatinápolytól Budapestig ismét Eötvös jóvoltából kapta meg Vámbéry. 1864. május 29-én kötött ki hajója a Lánchíd pesti hídfőjénél. Oldalán a rengeteg látnivalótól szinte elkábult Iszhakkal, tüstént a szemben levő Európa-szállóba sietett. Örömének első fellobanásában észre sem vette, hogy nem várja idehaza senki. Láthatóan a kutya sem törődött megérkezésével. Csak a hotelszobában döbbent rá magányára: szorongása akkora erővel fogta el, hogy rögtön hírt küldött Eötvösnek, akiben ezúttal sem csalatkozott, mert legalább ez az egy jó ismerős mentől előbb látni kívánt a hazaérkezettet. A világraszóló utazás akkoriban nem érdekelt senki mást Pesten. Közép-Ázsia messze volt, Ausztria közel. A magyar értelmiség előtt minden egyebet árnyékba borított az a kérdés, hogy sikerül-e az országnak kiegyezést találnia a császári hatalommal, s visszanyernie önállóságának régi látszatát. Ami pedig Vámbéry akadámiai megbízásást illeti, távollétében nagyot fordult a világ. Csakhogy ő ezt nem foghatta fel nyomban. Három évvel azelőtt, amikor hazáját elhagyta, a filozófusok között még a török-magyar nyelv testvériségének eszméje uralkodott, ám 1861-től 1864 nyaráig Hunfalvy Pál és a német földről Magyarországra áttelepedett Budenz József nyelvész búvárkodásai, továbbá Reguly Antal hátrahagyott gyűjtéseinek részleges feltárása s kiadása szinte vitán felül állóvá tették nyelvünk finnugor eredetét, szoros rokonságát a vogul meg az osztyák nyelvvel. A szaktudósok közül a felfedezés nagy hevületében kit érdekeltek jelenleg a törökök, Vámbéry dédelgetett csagatájai? S ha legalább értékes keleti kéziratokat hozott volna magával, agogy elindulásakor jgérte. De a várakozáshoz képest nem lapult elég a tarsolyában. Más egyéb sem igen akadt abban, mert pénz dolgában ismét rosszul állt. Igaz, hogy a teheráni angolok elhalmozták londoni előkelőségekhez szóló ajánlólevelekkel, így hát leginkább ezt a csomagot nevezhette tőkéjének. Eötvös szintén rábeszélte, hogy induljon mihamarabb Angliába, mert a tervezett útleírásra ott kaphat a legkönnyebben kiadót. A Keletről hozott kéziratokat zálogul visszatartva, néhány száz forintnyi előleggel Dessewffy Emil, az Akadémia elnöke ugyancsak hozzájárult – barátjának, Eötvös Józsefnek kérésére – Vámbéry londoni útjához. Így esett, hogy közép-ázsiai, páratlanul vakmerő utazását követően alig egy hónappal már megint nekivágott a világnak. Az itthon tapasztalt közömbösség okozta mély levertségéből rögtön felocsúdott, amint elhagyta a magyar határt. Már a bécsi lapokban értesült arról, hogy kalandos felfedező útjának híre kelt egész Európában. A Rajna partján: Kölnben interjút csináltak vele, s attól a perctől kezdve, hogy Dover sokszor megénekelt fehér sziklái alatt partra tette a lábát Angliában, szinte diadalmenetben jutott el Londonig. Az angol főváros társasági idényének szenzációja azon a nyáron meg őszön a magyar Vámbéry Ármin volt. Egyszerűen nem akadt olyan ajtó, amely ne tárult volna ki előtte sarkig. Kolduló dervisből hetek alatt vedlett át egzotikus világfivá, kastélyok és klubok szíveseb várt s megcsodált vendégévé. Egyenrangú félként beszélgetett vele Sir Henry Rawlinson, Ázsia legjobb ismerője, a babilóniai és óperzsa rovásjrások megfejtője, Asszjria történetének tudós kutatója. A nemzetközileg is roppant nagy tekintélyű angol Királyi Földrajzi Társaság elnöke, Sir Roderick Murchison örült, hogy a legtágasabb előadótermet bocsáthatja az utazásról beszámoló Vámbéry rendelkezésére. És ez a terem úgy megtelt, hogy még a karzati erkélyek balusztrádjain is lovaglóülésben szorongtak az izgatott hallgatók. Vámbéry útirajzait John Murray kötötte le, akit a “kiadók fejedelmének” tartottak. Megállapodásuk alkalmával Murray így szólt új szerzőjéhez: – Folyószámlám terhére tetszése szerint utalhat magának pénzt. A frissen szerzett jóakarók azonban siettek megmagyarázni a tapasztalatlan idegennek, hogy ezt a nagyúri kiadói gesztust nem szabad korlátlanul készpénznek venni, és Murray udvariasságával nem lesz illendő visszaélnie. De anyagi gondjai mégsem voltak Vámbérynak, hiszen csak júniu legvégén érkezett Angliába, és a “Közép-ázsiai utazások” cjmű könyve már szeptemberben megjelent Londonban. Fél év múltán ezt az elsőt követték a német és a magyar kiadások. A könyvnek igen nagy közönségsikere volt. A legendás Kelet szürke szegénységével, kisemmizett népeinek nyomorúságával, zsarnokainak rettegett önkényével Vámbéry épp elég közelről megismerkedhetett, s most egyszeriben a brit szigeteken talált rá az Ezeregyéjszaka káprázatos mesevilágára. Mert néki az volt… A legerősebben talán akkor fogta el ez az érzés, amikor Amumale hercegnek Richmond mellett levő kastélyában töltötte a hagyományos hétvéget. Lord Clarendon külügyminiszter és néhány más magas rangú előkelőség élvezte vele együtt a ház vendégszeretetét. Pompás vacsora után a társaság férfitagjai a kényelmes dohányzóba mentek át konyakozni, szivarozni, adomázni. Éjféltájt onnan vonult vissza ki-ki a maga hálószobájába egy-egy lakáj kíséretével. Vámbéry részben befelé kuncogva, részben mégis megilletődve sántikált a két hatalmas, több ágú gyertyatartóval világító lakáj nyomában. Ez nem is hálószoba, hanem “ágyasház” – gondolta, amint a rizsporos parókájú, vérvörös selyem térdnadrágba bújtatott inas kitárta előtte az ajtót. Mikor udvarias határozottsággal elhárította annak ajánlkozását, hogy segítségére lesz a vetkőzésnél (ugyan miért szorulna egy felnőtt ember ebben segítségre? – ütődött meg magában), s a “végre egyedül!” érzésével visszahajtogatta a takarót meg a brokáthutatú pehelypaplant az óriási ágyon, eszébe jutott a Három Dob utca és cingár hálópajtása, a szegény szabólegény. Sok minden szorító nyűg volt Angliában, és sok minden eladdig álomban sem elgondolható szabadság. És jóindulat. Vámbéry látta, hogyan fogadták Livingstone-t, a nagy Afrika-kutatót, aki az idő tájt tért másodízben haza a fekete kontinensről. Összehasonlította ezzel a maga érkezését Pestre és nagy elhagyatottságát. Livingstone-nal barátságba is keveredett: jól ,megértették egymást, mert mindketten ugyanolyan vonakodással viselték el Ázsia pusztáinak vagy Afrika őserdeienek szabad életmódja után az angol szokások és illemszabályok zsarnoki megkötöttségeit. Vámbéryt meglepte, hogy legújabb jó ismerősét, a huszonhárom éves Edward walesi herceget közös klubjukban a többi tagtárs szemrebbenés nélkül hagyja egymagában üldögélni szódája és whiskije mellett, miközben a legtöbben úgy tesznek, mintha észre sem vennék jelenlétét. Ugyanakkor azonban ezek a gátlásosan szenvtelen úriemberek felháborodnak azon, ha valaki London kavargó utcai sokadalmában az omnibusz tetején utazik, mert ez “shocking” – vagyis megbotránkoztató. Látszólag mindenki azt teheti, amit akar, de annyit már mégsem akarhat, hogy felmászik a nehéz lovak vontatta piros omnibuszok emeletes részébe, hiszen ezzel kirekeszti magát a “jó társaságból”! Mindenre és sok száz más, láthatatlan szabályra Anglia teheráni követe, a szabadságát otthon töltő Sir Justin Sheil meg a felesége oktatta ki a tájékozatlan magyar fiatalembert, a szalonok újdonsült arszlánját. A ruha színe és szabása a váltakozó napszakokban élete vágóan fontos volt, valamint az is, hogy melyik boltból valók a kalapjai, az esernyője meg a sétapácái. A világon mindennék fontosabb azonban, hogy melyik klubnak a tagja! Nos, ezzel nem volt baj, Vámbéryt az értelmiség legkiválóbbjainak közéleti otthona: az Athenaeum Club vette fel tagjai sorába – ma is ott áll a Pall Mallen, belépést jelentett bárhová. Sokszor ebédelt az Athenaeumban Dickens társaságában, és szórakoztatta az emberiség egyik legnagyobb szórakoztatóját a turáni és iráni puszták történeteivel. Másszor őfelsége miniszterelnöke, Lord Palmerston, az ázsiai anekdoták szívbéli kedvelője, hívta meg Vámbéryt házába vagy klubjukba estebédre. A kapuit csupán éjfél után megnyitó Cosmopolitan Club helységeiben a walesi herceggel beszélgetett olykor egy kicsit, és furcsa volt neki, hogy a legnagyobb birodalom trónjának várományosa semmiféle hódolatot nem vár tőle, amikor pedig – esztendeje sincs még – akármelyik tatár pasára vagy kánra úgy kellett tekintenie, mintha rögtön elolvadna az imádattól. A walesi herceget megnyerő modorú fiatalembernek tartotta, bámulatot viszont nem érzett iránta. Ilyesforma érzés csak akkor fogta el, ha tudósok és felfedezők körében lehetett. Örült, amikor Livinstone így szólt hozzá: – Igazán kár, Vámbéry, hogy nem Afrikát választotta tevékenysége színhelyéül. Még kellemesebben érintettem hogy Lord Strangford, a kiváló orientalista, akit még követségi titkári minőségben ismert meg Konstantinápolyban, és most lépten-nyomon érezhette segítő kezét, egyszer sok ember előtt megjegyezte: – Egyelőre egész Európában csak mi ketten, Vámbéry meg talán én magam, vagyunk kissé járatosak a csatagáj nyelvben és irodalomban. A mondatban a “talán”-ból meg a “kissé”-ből – ami az angolok között kívánatosnak tartott szerénység, a szokásossá vált alábecsülés megnyilvánulási formája volt – mindenki értette, hogy Vámbéry töröktudása messze meghaladja az orientalistáknál megkövetelt mértéket. Azt is boldogító tréfának érezte, ahogyan Lord Houghton házában ismerkedhetett össze Richard Burtonnal, a nagy utazóval. Burton éppen akkoriban tért vissza észak-afrikai küldetéséből Londonba. A vendéglátó kieszelte, hogy Vámbéry bújjon el az ajtószárny mögé, és adandó jelre kezdje moszlin átmenetekkel szavalni a Korán első szúráját. Burton belépett, leült, s az ajtó mögött rejtőző magyar vendég rázendített az első szúrára. Az angol utazó meglepetten kapta fel a fejét, s már mondta is: – Ez csak Vámbéry lehet. Hosszú időre suóló barátság szövődött ezzel közöttük. Az ilyesfajta élmények szépek voltak, de a sok csillogás, szereplés, siker, a szüntelen társas élet egyben fárasztotta is Vámbéryt. Kissé a láp lidércfényének érezte mindezt, és szeretett volna szilárd talajt tudni a lába alatt. Írta már ugyan a második útibeszámolóját, mégis tisztán látta, hogy pusztán a könyveinek jövedelméből nehéz lenne a látszatot megóvni e gazdag társaságban, ahol kastélyok és földbirtokok uraival kellene lépést tartania. Fáradt volt. Nem akart a percre sem csillapuló verseny, a felcsigázott teljesítmények, a leplezett, de könyörtelen tülekedés világában élni. Visszasírta azt a földet, ahol nincs verseny. Ahol kényelmesen el lehet nyújtózni akár ítéletnapig, ha az ember úgy kívánja. Holott ez sok is lett volna. Csak pár esztendőre szeretett volna megpihenni. Hazavágyódott. A londoni osztrák nagykövetre nem maradt hatástalan az az ünneplés, amellyel a brit tudósok és politikusok Vámbéryt fogadták, s egyben maguk közé befogadták. Amikor tehát a magyar orientalista, akinek egyébként ismeretesek voltak kapcsolatai a Kossutj-emigrációval Töröoországban, kéréssel kopogtatott be Ausztria nagykövetéhez, az hajlandónak mutatkozott a segítségre. Úgy vélte, a magyarságot lehetőleg meg kell engesztelni, a szabadságharc menekültjeinek a világ minden táján szétszórt csoportjai pedig amúgy sem veszélyesek többé. Ferenc József osztrák császár londoni képviselője ennélfogva készségesen adott ajánlólevelet a Burgba, hogy őfelsége kabinetirodájának rendelkezésére nevezzék ki Vámbéry Ármint a budapesti tudományegyetem keleti nyelvoktatójává. A keleti nyelveknek akkor még nem volt Magyarországon tanszékük. Repiczky János 1852-től 1855-ig tanított törökül a pesti egyetemen: s Vámbéry szintén tőle vett néhány magánórát első konstantinápolyi útja előtt. De tíz esztendeje a közelkeleti nyelveknek vagy irodalomnak nem akadt oktatója nálunk. Az, hogy Magyarországon a keleti tudományokkal való foglalkozás a múlt század második felében egyáltalán gyökeret verhetett, hogy szárba szökkent és megerősödött az orientalista tudományág, kétségtelenül Vámbéry Árminnak úttörő és személyes érdeme. A maga módján missziót vállalt, amikor visszajött Pestre. És ezen nem változtat semmit, hogy pillanatnyi elfáradása a társasági élettől vagy viszolysága a nyugati világ túl erős versenyétől váltotta-e ki elhatározásást. Ferenc József a kinevezés előtt audencián fogadta Vámbéryt. Valamennyire őt is érdekelték a meglepő hírnévre szert tett, rejtélyes dervis utazásának részletei, azonkívül pedig jó taktikának látta, ha a londoni legmagasabb társaság hősét a maga részéről is szívesen juttatja be a kért csekélyke állásba. Pusztán egytetlen aggálya volt: ha még Bécsben sem igen akad, aki keleti nyelveket tanulna, ugyan ki fog nekivágni az orientalista tárgyaknak Pesten? Vámbéryt az indokoltnak nevezhető kérdés percig sem ejtette zavarba: – Ha nem lesznek hallgatóim, Felség, magam tanulok majd. Bár 1866-ban történt kinevezésével egyelőre csak lector publucus, vagyis nyilvános előadő lett, az egyetem tanári karában a Burg urának döntésére nagy ribillió támadt. Először is magyar egyetemen mindaddig sohasem tanított olyan ember, aki zsidónak született. De ez még hagyján! Az áttérés eleve feltétele volt a kinevezésnek. Ám arra a professzorok közül senki sem számított, hogy Vámbéry nem keresztény, hanem keresztyén hitre fog áttérni. Pedig ez az aprónak látszó kiejtésbeli eltérés akkor még két szemben álló tábort takart. A keresztények katolikusok, a keresztények azonban protestánsok. A Nagyszombatról Pestre helyezett és kitünő tehetségű ellenreformátorról, Pázmány Péterről elnevezett tudományegyetemet alapjtásától fogva színkatolikus intézménynek szánták, s mindössze az orvoskarra engedtek be legújabban két lutherátus professzort, de a többi karon zárva maradtak a sorompók. Ami pedig a bécsi Burgot illeti, az ősidők óta a katolicizmus egyik fellegvára volt. Nem csoda tehát, hogy az egyetemi tanárok elképedtek, mikor meghalllották: a császári óhajtra kinevezett, homályos származású előadó reformátusra merészelte magát kereszteltetni. Zúgott az egyetem. Hová süllyednek még az erkölcsök, ha ez lehetséges?! Vámbéryt minden, amit addilg átélt és tapasztalt, arra bírta, hogy közönnyel sezmlélje az egyház aklait és nyájait. Ha egy ember, úgy, mint ő, belülről ismeri az ortodox és reformista zsidók, a pápisták, lutheránusok, kálvinisták, görögkeletiek, koptok, szunniták, síiták, parszik, babiták, fehér lovat áldozók tanait és szokásait, akkor óhatatlanul viszonylagosnak érez minden vallást, s az emberiség agresszív, kártékony gyermekkorához tartozónak minden felekezeti gyűlölködést. Ebből a szempontból tekintve akár mindegy is lehetett volna neki, hogy melyik felekezetet választja, ha már feltétlenül választania kellett. És mégsem volt mindegy. Legalábbis emberileg nem volt az. Legközelebb a református barátai állottak hozzá, legjobban az ő szellemükhöz vonzódott. Ifjúkorának Kecskeméten töltött ideje, a szívélyesség, amellyel a nagykőrösi református tanári kar fogadta, felejthetetlen emléke maradt, Még Törökországban is a zömök, hajdúböszörményi kálomista Szilágyi Dániel lett a legjobb barátja, talán mert az is orientalista volt, és szenvedélyesen gyűjtötte Sztambul keleti kéziratait és könyveit. A másik perai jó pajtás, a bújdosásból már hazatért Ván István ugyancsak törzsökös református volt, épúgy, mint a már közeli barátnak érzett Szilády Áron, a nagy tudományú, nagy szakállú halasi lelkész. De nem csupán ezek a személyes érzelmek estek Vámbérynál latba, amikor választott. Konstantinápolyi évei az emigránsok között az átlagosnál elevenebben őriztél meg benne a 48-49-es függetlenségi harc emlékeit s indulatatit. Ez egész későbbi pályafutásán nyomot hagyott. Olyannyira, hogy ez volt az a pont, amelyben Vámbéry nem alkudott soha. Ez határozta meg szembefordulását a cári udvar külpolitikájával és mélyen gyökerező idegenkedését a németségtől. Jóllehet hibátlanul tudott németül ítni és előadni, egész életén át keményen elutasította, hogy őt a germán tudósok visszapereljék a magyar tudományos élettől – csupán öröklött családi neve alapján. Idegenkedésést az is megerősítette, hogy a pedantéria, sőt sajnálatos módon a rendszresség volt leggyengébb oldala. Német tudóstársainak ezek az erényei egyenesen ingerelték. Bár ez furcsának látszik, de ingerelte még a német nyelv is, főként pedig jűkorának uralkodóan germán, unalmas, száraz tudományos stílusa. A maga részéről bármely tárgyról mindig színesen, mozgalmasan írt, kicsit “jókaisan”, és a mázsányi, agyonlábjegyzetezett germán értekezésektől enyhe gyomorgörcsöt kapott. Meg is mondta: – Tapasztalataim szerint az egy óra hosszat tartó angol íróskodás többet ér hat óra hosszáig folytatott német irodalmi tevékenységnél. Egyszóval, a “Bamberger”-Wambergernek született Vámbéry nem akarta, hogy bárki németnek higgye, és nem akarta a szellemi alkatához közelebb álló protestantizmus helyett a római katolikus egyházat választani. De ki érthetné ma már meg, hogy akkoriban mily nagy terheket vállalt ezzel magára? Volt az egyetemen egy tudóscsoport, amely vallásválasztását soha nem bocsátotta meg neki. Azt talán még el lehetett volna visleni, ha reformátusnak születik. De így?… Már az egyetem rektora ezzel fogadta a bemutatkozó látogatáson Vámbéryt: – Ne gondolja, hogy tájékozatlanok vagyunk kétes jelleme felől. Tudjuk jól, hogy gyenge lábon áll a keleti nyelvekkel, s hogy tanszékre való hivatottsága nagyon is vitatható. De hát őfelsége óhaja, ugyebár… Kényszerhelyzetben vagyunk. Hogy törökül így-úgy eldadog, abba beletörődtek, de azt, hogy perzsául tud, már el sem hitték. Amikor Pesten híre terjedt, hogy a babilóniai rovásírások megfejtője, Rawlinson első találkozásukkor született perzsának vélte Vámbéryt, az egyetemi tanár urak legyintettek: – Mesebeszéd! Mivel azonban ezt a kétkedő legyintést aligha lehetett összeegyeztetni Vámbéry rendkívüli utazásának eseményeivel, ellenségei utóbb már addig vitték elvakultságukban, hogy sugdosni kezdték: mesebeszéd az egész utazás is, sohasem járt ez a Vámbéry Konstantinápoly falain túl! A gyűlöletből fakadt pletykák messze meghaladták a gügyesség határát, hiszen Vámbéry elég sok emberrel találkozott útja során ahhoz, hogy a tanúknak tucatjait állíthassa maga mellé. De inkább titkolta, mennyire megsebzi az irigyek szájjártatása, amivel csak a török közmondást szegezte szembe: “A kuty ugat, a karaván halad,” Arról, hogy a kutya meg is marta, sokáig hallgatott. Akadtak természetesen vigasztaló hangok is a gyűlölködő lármában. Deák Ferenc ezzel vágta el a rágalmazók szavát: – Hagyjátok Vámbéryt! Ez az ember messzebbre ért a másfél lábával, mint nagyon sokan a két lábukkal! Jókai szintén vonzódott Vámbéryhoz. Szép cikket írt róla az Üstökösben. Történt pedig tíz év múltán, amikorra már Vámbéry kerek tucat új művel jelentkezett, s azoknak majdnem fele a nagyközönségnek szólt, hogy az egyik újság Jókainak is feltette karácsonyi körkérdését: – Melyek a legkedvesebb olvasmányai? A legnépszerűbb magyar író így felelt: – A Biblia, Shakespeare és Vámbéry. Az összeállítás tagadhatatlanul meglepő, de annyi kiviláglik belőle, hogy Vámbéry tudott írni, és volt is mit elbeszélnie. Vámbéry keleti útja előtt növesztette a későbbi képeiről ismert tojásdad alakú körszakállát s lecsüngő, dús bajszát. Ez előnyére vált, mert erőteljesen formált álla túl hosszú volt, a szakáll pedig eltakarta az arc csontszerkezetének aránytalanságát. Máskülönben Vámbéry vonásai kellemesek voltk, szemöldöke egyenes metsésű, szeme a korához képest mélyen árkolt, kicsiny, s hébe-hóba olyankor is ravasz vagy szomorú, ha e szempár gazdája látszólag nyíltan és vidáman beszélgetett. Lehet, hogy tekintetének időnkénti fátyolosságát a tömérdek írás meg olvasás idézte elő. Vámbéry szívós munkakedve a legmagasabbra ugyanis végleges pesti megtelepedésésnek első éveiben csapott. Kezdetben nem volt valami sok a biztos jövedelme, de annyit rögtön elért, hogy férfikorának delelőjén berendezhette végre a saját otthonát. Lakása kétszobás volt, az egyikben ő maga tanyázott, a másikban a munkatárssá nevelődő Iszhak. A bútorokat Vámbéry válogatta össze, s mikor először helyezte magát kényelembe ripsszel bevont kanapéján, nagyobb örömet érzett, mintha a perzsa sah legszebb gyémántjának jutott volna birtokába. A Lipcsében közzétett csatagáj nyelvtanulmányainak és az addig megjelent két útikönyvének akkora sikere volt, hogy irigyei nem gáncsolhatták el többé idehaza. Egyetemi működésének második évében megkapta a rendkívüli tanári címet, és 187O-ben a keleti tudományok első tanszékét Magyarországon. Hamarosan megillette a “méltóságos úr” címzés. Hat év múlva az Akadémia rendes tagha lett, utóbb pedig számos külföldi tudományos intézmény tiszteletbeli tagja. Közvetlenül azután, hogy nyilvános rendses tanárrá lépett elő, nagyobb lakásba költözött, és feleségül vette az elég jómódú Arányi-Reinitz család leányát. 1872. február 29-én megszületett egyetlen gyermeke: Rusztem. A perzsa mondahős nevét adta e fiúnak, akire egész életén át büszke volt.
Vámos Magda: Resid Efendi (Vámbéry Ármin élete) 1

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here