ÚGY IS LEHET AZ EMBER TÁRSADALOMTUDÓS, HOGY NEM REFLEKTÁL A SAJÁT FEJÉBEN ÉLŐ SZTEREOTÍPIÁKRA

Ahhoz, hogy megnyílhasson a zárt német tudományos élet, talán több olyan hangra lenne szükség, mint az övé – vallja a profi futballistából lett 35 éves szociológus doktorandusz, Dr. des. Özgül Özvatan, a Humboldt Egyetem Berlini Migráció- és Integrációkutató Intézetének munkatársa, jelenleg két kutatási részleg helyettes vezetője. Munkája fókuszában a kisebbségek és a bevándorlók helyzetének határokon is átnyúló politikai vetületei állnak, tanulmányozza a szélsőjobbot és a radikalizálódást, de vizsgálta már a foci közösségi megtartó erejét is.

Özvatan a Goethe Intézet november 17-i migrációs narratívákról szóló konferenciáján ismertette a Bundestag bevándorló hátterű képviselőinek körében végzett kutatását. Ebben meghallgatta és tipizálta a képviselők saját maguk által megfogalmazott élettörténeteit, és ezeket a kanadai irodalomtudós, Northrop Frye négy alműfajának (románc, komédia, tragédia, irónia) feleltette meg aszerint, hogy mennyire befejezett a történet, lehetőséget ad-e további kommunikációra, mennyire érzi sajátjának a sikerét az adott képviselő, és mennyire határozza meg egyáltalán a történetét az, hogy valamilyen szinten idegennek számít a német társadalomban. A kutatás első eredményei szerint lényegesen eltér a Kelet-Európából és a Nyugat-Európából érkezett képviselők története és életszemlélete, de még jobban elüt az általános mintától, amit a muszlim hátterű női képviselők még a Bundestagban is megélnek, és bizonyos szempontból a társadalmi nem jobban meghatározza a képviselők élményeit, mint az, hogy honnan jöttek.

Az interjúban e kutatás további tanulságairól, a németországi török kisebbség radikalizálódásáról, annak lehetséges okairól kérdeztük, illetve arról, hogyan boldogul egy bevándorló hátterű kutató a német tudományos életben, és mennyire volt sikeres az egykori NDK-ban élők integrációja. Szóba került a valójában zárt német társadalom, Angela Merkel érdemei, valamint az is, hogy hogyan működik a német szélsőjobb környezettudatossága.

Milyen jellemző különbségeket talált a bevándorló hátterű képviselők élettörténeteiben?

Ez a kutatás még zajlik, és jó pár tanulság még csak most bontakozik ki. A legfontosabb eredmény az eddigiek közül, hogy csak a nyugat-európai bevándorló hátterű férfi képviselők rendelkeznek azzal a privilégiummal, hogy lenémíthatják a bevándorló hátterüket, ha úgy hozza a szükség. A második csoportba azok a férfiak tartoztak, akik posztszocialista társadalmakból érkeztek, ők azt a jellegzetes vendégmunkás narratívát alkalmazzák, hogy „dolgozni jöttem, és keményen dolgoztam, amit az is bizonyít, hogy elértem valamit Németországban”. Ezt a rájuk nagyon jellemző narratívát ki is terjesztik úgy, hogy miután ők megvalósították magukat, most visszafizetik a származási országuknak, amit kaptak. Ennek megfelelően demokráciaprogramokat indítanak odahaza, van erre példa Horvátországban, Lengyelországban és Ukrajnában is. Aztán vannak a jellemzően muszlim háttérrel rendelkező női képviselők, akik  sosem tudnak megszabadulni muszlim identitásuktól. Néhány esetben nem is vallásosak, mégis muszlimként definiálják őket, és sokszor megkapják azt a kérdést, hogy hogyan határozza meg az életüket a vallásos kultúra. Emellett újra és újra megkérdőjelezik, hogy alkalmasak-e feladataik ellátására. Ez a tragédia alműfajába tartozó történet, ugyanakkor nagyban hozzájárul a demokratikus vitához is, mert erről újra és újra beszélni kell – míg a másik két típusnál nincs szükség további kommunikációra, értelmezésre, mert a történet már tökéletes, a happy end megvolt. A muszlim férfi képviselők szintén megéltek tragikus eseményeket, ugyanakkor az ő esetükben a férfiasság is belejátszik a képbe, erősebb késztetésük van az önheroizálásra, úgy ragadják meg a történetet, hogy „megcsináltam”.

Tehát főként ez a férfiasság okozza a muszlim férfi és női narratívák között adódó különbséget?

Igen. Ez húzódik meg a posztszocialista hátterű parlamenti képviselők történetei mögött is: meg kellett tanulnom, mit jelent a kemény munka, de megcsináltam. A muszlim férfiak története inkább úgy hangzik, hogy „minden nehézség ellenére, minden engem sújtó egyenlőtlenség dacára megcsináltam”.

És melyik alapműfajjal kapcsolná össze az ön személyes történetét? 

Leginkább a komikus narratívához kapcsolódik. Nekem ez igazából a második karrierem, előtte profi futballista voltam, így később, 26 évesen kezdtem a szociológiai tanulmányokat, mint a társaim. Voltak tehát akadályok, például annak a marginális csoportnak a tagja voltam, amelyik korosabb volt a többieknél, ez versenynek is felfogható, ahol végül győzedelmeskedtem, ezért arra is hajlamos vagyok, hogy ezt mint hősi történetet tálaljam. Bár történtek tragikus események is, volt néhány női tanárom, aki hitt bennem, ezért inkább próbálok szerény lenni. 

Tehát nem az az önmegvalósítási történet rajzolódik ki belőle, mint amiket a bevándorló hátterű férfi képviselők kerekítenek.

Nem annyira, mert azt is be kell vallanom, hogy az én szüleim, bár tagjai a németországi török kisebbségnek, nem nevezhetők klasszikus vendégmunkásnak. A klasszikus vendégmunkás Kelet-Anatóliából érkezett, falusi környezetből, Németországban keményen dolgozik, általában nem tanulja meg jól a nyelvet, és jellemzően egyszerű munkákat lát el. Az én eredettörténetem bonyolultabb, mert a szüleim Bulgáriában születtek, eleve kisebbségiként. Ezért aztán az én történetem a posztszocialista típusból is tartalmaz elemeket.

Mi volt a tapasztalata a posztszocialista bevándorló hátterű női képviselőkkel?

Az a baj, hogy egy sincs a mintában. Pedig nagyon jó lenne, mert a saját családi helyzetemhez is tudnám kapcsolni a történetüket. Édesanyám a szocialista rendszerben nőtt fel, így tudatában volt, milyen fontos a munka, és bölcsődei gondozóként dolgozott 30 éven át Németországban. Az apám pedig politikatudományt tanulni jött ide. Ez nem tipikus bevándorlástörténet, és a családi hátterem természetesen meghatározza az életemet; tehát nem mondhatom, hogy „megcsináltam”.

Milyen irányban folytatja tovább ezt a kutatást?

A képviselők esszében számoltak be az élményeikről, életükről, de vannak bizonyos aspektusai a történeteknek, amikre még mélyinterjúban szeretnék rákérdezni. Például a mindennapi rasszizmusról szóló tapasztalataikra, hiszen ezzel nap mint nap találkoznak ők is, nemcsak a szövetségi törvényhozásban, hanem a buszon vagy a biciklin, amíg odaérnek. Egy másik fontos aspektus, amiben szeretnék mélyebbre menni, hogy hogyan kezelik a zaklatásokat egyrészt a parlamenten belül, másrészt a digitális világban, milyen stratégiákat állítanak fel a zaklatások és fenyegetések kezelésére. A bevándorló hátterű képviselőket – nyilván – több zaklatás éri, és egyes kutatások szerint a szeretteik, a családtagjaik emiatt sokszor arra biztatják őket, hogy vonuljanak vissza a politikától. A legtöbben úgy küzdenek meg ezzel, hogy próbálják nem figyelembe venni a jelenség félelem részét, és kettőzött erővel mozgósítanak a demokráciára. Azzal érvelnek, hogy ha visszalépnének, az lenne a rossz, nem demokratikus válasz, és ennek megfelelően még jobban küzdenek, ha úgy tetszik, értem vagy a hozzám hasonló emberekért. Úgy tűnik, hogy ez az egyik fő stratégia: még tovább menni. 

Mit jelent a bevándorló háttér a tudományos életben? Meghatározza ez, ahogy a többi kutató látja önt?

Vannak eltérések abban, ahogy engem érzékelnek, de ehhez azt is tudni kell, hogy a német társadalom zárt, még ha nem is annyira, mint sok más országé. Nem vonják be annyira a kívülállókat, és ez megáll a belső kívülállókra is, tehát a török, muszlim nevű emberekre. A bevándorló háttérhez és különösen a társadalmi nemekhez kapcsolódó megkülönböztetés valamelyest érzékelhető a német tudományos életben is. Nem véletlen, hogy engem két muszlim egyetemi tanárnőm támogatott, és nem a többséghez tartozók. Nyilvánvalóan szükségem is volt a támogatásukra. Volt német oktatóm is, aki segítette az utam, de elsősorban ez a két muszlim professzor mentorált. Van ebben valami rendszerszintű is, és talán szükség lenne több olyan hangra a német tudományos életben, mint az enyém, hogy ez változhasson a következő 5-10 évben.

Gondolja, hogy még nehezebb dolga van a fiatal, feltörekvő bevándorló kutatóknak más, „keményebb” tudományterületeken, ahol nem a társadalom jelenségei állnak folyamatosan a kutatások középpontjában? 

A társadalomtudományban az ember valóban azt várná, hogy nyitottabb, liberálisabb kutatókat talál, a realitás azonban az, hogy lehet valaki úgy is társadalomtudós, hogy a saját fejében élő sztereotípiákra nem reflektál. Lehet egy szociológus is elfogult bizonyos csoportokkal szemben, sok olyan politológus és szociológus egyetemi tanár van például, aki úgy gondolja, hogy az iszlám mint vallás nem összeegyeztethető a szekuláris nyugati világgal. Szóval van elég kutató, aki így gondolkodik, és ha valaki megjelenik, akit úgy hívnak, mint engem, akkor a személyiségét ezzel a vallással kapcsolják össze. El tudom képzelni, hogy ez a hatás erősebb például a természettudományos életben, de erről nincs igazán információm. Azt tudom csak, hogy ezeken a területeken csak olyan jól képzett bevándorlók juthatnak álláshoz, akik frissen érkeztek, és egy másik országban már szakértővé váltak.

További részletek qubit.hu >>>


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here