Sabiha Sertel: Aki mindvégig megmaradt hű baloldalinak – az első török újságírónő emlékezete

            Ha jól meggondoljuk, talán legalább annyira indokolt lehetne egy hetvenöt évvel ezelőtti törökországi eseményt a hidegháború baljós előjelei közé sorolni, mint Winston Churchill mindmáig sokat idézett, de valamivel későbbi fultoni beszédét.                         

            Mert Isztambulban már 1945. december 4-én súlyos szovjetellenes, antikommunista zavargások robbantak ki, amelyek a tétlen rendőrség szeme láttára erőszakba, tettlegességbe torkolltak. Ellenben az akkor már kormányzati felelősséget nem viselő, bár a nácizmus feletti győzelem kivívásában szerzett érdemeiért általános tekintélynek örvendő volt brit kormányfő csak három hónappal később, 1946. március 5-én tartotta meg szenvedélyes fultoni szónoklatát, amelyet az egyesült államokbeli kisvárosban „egyszerű” parlamenti képviselőként egyfajta riadónak szánt Moszkva szerinte már akkor egyértelműen kimutatható terjeszkedő politikája miatt.

            Sokan ebből vélték kihallani az „első hidegháborús kürtjelet”. S ezért hajlottak arra, hogy Fultonból származtassák azt a lassan az egész világot elborító politikai hideghullámot, amely fagyos leheletével hosszú évekre mélypontra hűtötte le a kelet-nyugati kapcsolatok légkörét.

Tan (Pirkadat) című baloldali napilap épülete a támadás után

            De azon a fent említett korábbi gyászos napon a Boszporusz-parti világvárosban már durva erőszakot is alkalmaztak. Feltüzelt egyetemi diákok megtámadták a Tan (Pirkadat) című baloldali napilap épületét, bezúzták ablakait, majd behatolva törtek-zúztak, csákánnyal és kőtörő kalapáccsal szétverték a nyomdagépeket, s felaprították a szerkesztőségi helyiségek bútorzatát, berendezését. Mindez nem egészen egy évvel azután történt, hogy a Török Köztársaság kormánya feladta a London és Moszkva által egyaránt régtől fogva nehezményezett és egyre kínosabb diplomáciai egyensúlyozással megőrzött háború alatti „fegyveres semlegességét”, s szinte az utolsó pillanatban a már biztos győztesek koalíciójához csatlakozva március elsején hadat üzent Németországnak és Japánnak. E koalíció minden tagjának az ügyét azonban a török újságok közül mindvégig szinte egyedül a barbár rombolást elszenvedő Tan karolta fel következetesen, s kiállt a legnagyobb véráldozatot hozó Szovjetunióval való baráti kapcsolatokért is. Ám Sztálin akkoriban már a régi barátsági szerződés felújítását az ország keleti határai mentén támasztott területi igényének, a tengerszorosokra vonatkozóan pedig „közös” ellenőrzésük iránti követelésének a teljesítésétől tette függővé.

            De a tüntető tömeg haragja miért zúdult főként a Cağaloğlu negyedbeli Tan, majd kisebb mértékben Beyoğluban a vele némileg egy tőről metszettnek tartott és ezért szintén megtámadott Yeni Dünya (Újvilág) és a külföldi olvasóknak szánt La Turquie Kemaliste című újságok központjaira? A „fő ellenség” kétségtelenül a Tan, közelebbről pedig a tulajdonos és főszerkesztő házaspár, Zekeriya Sertel és Sabiha Sertel volt. Az egyetemisták az ő nevüket kiabálták, amikor feldúlták és kifosztották a szerkesztőségüket. Több ezren őrjöngve skandálták, hogy „Le a kommunistákkal!”, „Le Sertelékkel!”, „Se fasizmust!”, „Se kommunizmust!” „Éljen Inönü (köztársasági elnök)!”.           

Sabiha Sertel

            Aki azonban még előző nap reggel Isztambulban az utcán megvásárolta a kormánypárti Tanin (Visszhang) című napilapot, már megsejthette, hogy valami készül. A címoldalon olvashatta ugyanis a befolyásos, de hosszú pályafutása során politikai beállítottságát többször változtató Hüseyin Cahit Yalçın publicista vezércikkét, amelynek harsány címe így szólt: „Keljetek fel, ó, hazafiak, honfitársaink!!!” A szerző ebben azzal vádolta az országban második legnagyobb példányszámú Tan szerkesztőit, hogy „a demokrácia és a szabadságeszmék hirdetésének örve alatt a kommunizmus ideológiáját terjesztik”. Ezért fel kell tartóztatni őket – követelte a vezércikkíró, felszólítva egyben a török népet, hogy „a haza épségének megóvása végett lépjen a harc mezejére”. A nyílt uszítás hatott, s a felizzított gyűlöletnek ebben a légkörében a két híres török értelmiségi a legrosszabbtól tarthatott. A történtekre később visszatekintve úgy emlékeztek, hogy puszta életüket csupán elrejtőzésükkel menthették meg. Biztosra vették azt is, hogy a támadás előkészítését szolgáló újságcikk a kormány megrendelésére, sőt egyenes utasítására készült…

             De hát kik voltak ők, Sabiha asszony és férje, Zekeriya? Válaszként idézzünk abból az írásból, amelyet a napokban a BBC Türkçe, az angol rádió török adása ismertetett munkatársa, Aylin Yazan török újságírónő tollából Sabiha születésének 125. és a fent leírt tragikus isztambuli események 75. évfordulója alkalmából: „Ő volt a Török Köztársaság idején az első asszony, aki az újságírást választotta hivatásának. A férjével, Zekeriya Sertellel közösen szerkesztett és kiadott napilapokban és folyóiratokban bátran küzdött az új köztársaság demokratikus reformjainak megvalósításáért, a sajtószabadságért, a nők jogaiért, az osztályöntudat kialakításáért, valamint a társadalom minden rétegének tudatformálásáért.”

Sabiha Sertel, a férje Zekeriya és lányuk Yildizzal, 1919, Egyesült Államokban.

            Sabiha 1895-ben hatgyermekes családban született az Oszmán Birodalom addigra Konstantinápollyal már-már egyenrangú kulturális központjában, a soknemzetiségű Szalonikiben. Az ősi történelmi, egyben a századvég, illetve a századforduló pezsgő és izgalmas kozmopolita városa a birodalom legnyugatibb kapujának számított, amelyen át szinte akadálytalanul áramlottak be a kor új eszméi, közöttük a forradalmiak is. Innen indult ki az ifjútörök mozgalom, itt látta meg a napvilágot s töltötte ifjúsága fontos éveit Atatürk. Előkelő pasa fiaként itt született a törökség legnagyobb modern költője, Nâzım Hikmet és több költőtársa is. Sabiha családját dönmék alkották, vagyis az 1492-ben Spanyolországból és Portugáliából elűzött szefárd zsidóknak azok a leszármazottai, akik áttértek az őket befogadó török muzulmánok hitére. A dönmék szorgalmukkal általános elismerést és tekintélyt vívtak ki, nagy jelentőséget tulajdonítottak az oktatásnak, a leányok képzésének is, s kiváló iskolarendszert építettek ki. A kis Mustafa Kemal is dönme tanító iskolai osztályába járt.

Sabiha, 1903

            Sabiha oszmán-török és francia gimnáziumot végzett, s már 13 éves korában újságcikkeket kezdett írni. Ezekből titokban beküldött néhányat egy szaloniki lapnak. Tehetségét nyomban felismerték a szerkesztőségben, ahol történetesen későbbi férje, Zekeriya is dolgozott. Miután a balkáni háború következményeképpen a birodalomtól elszakított Szalonikiből az oszmán lakosság 19121913-ban Isztambulba menekült, új lakóhelyükön Zekeriya házassági ajánlatot tett az írásaiból megismert szíve választottjának. Egybekelésüket azonban élesen ellenezte Sabiha szűkebb és szélesebb környezete, mert a hagyományaiknak megfelelően a dönmék általában nem léptek ki közösségükből, s csak maguk között házasodtak.

            Sabiha egyik bátyja mégis védelmébe vette húgát, s a tervezett frigyet támogatva kijelentette: „Új társadalom van születőben és új nemzedék felnövekvőben. Le kell rombolnunk a régi tabukat.” Ez a fivér tagja volt az ifjútörök Egység és Haladás Bizottságának (İttihad ve Terakki Cemiyeti). Erre való tekintettek aztán az ifjútörökök „szabadelvűségük, nagylelkűségük és világi beállítottságuk bizonyítékaként” reklámozták és pártfogolták a fiatalok esküvőjét, amelyet saját költségükön rendeztek meg Suphi pasa előkelő isztambuli udvarházában. Tanúként meg is jelent két fontos ittihadista személyiség. Az egyik Talat pasa volt, egykor szaloniki postafőnök, később nagyvezír, végül az örményüldözés részese, akivel a birodalom világháborús összeomlása és a kormány szökése után örmény bosszúállók végeztek Berlinben. A másik az eredetileg orvos Tevfik Rüştü Aras, aki hosszú évekig, egészen Atatürk haláláig külügyminiszterként szolgált.

            Az ifjú házasok első közös vállalkozása a Büyük Mecmua, a Nagy Képes Újság megalapítása volt, amely időben egybeesett a háború utáni fegyverszünetet követő antantmegszállás kezdetével. Házuk egy időre hazafiak titkos szervezkedésének központja lett. Feljelentés nyomán azonban Zekeriyát angolok letartóztatták, elvitték, s egy hétig börtönben tartották.

            Újságjuk még az akkori oszmán világban arab betűs írással és cirkalmas, arabeszkes illusztrációkkal jelent meg, de tartalmát tekintve már magán viselte elszánt újítók keze nyomát. Többek között olyan szerzőket foglalkoztattak, mint Halide Edip írónő, szultáni udvarban szolgáló muzulmán előkelőség sarja, aki a háborús vereség után a külföldi hódítókkal szembeni kezdeti ellenállás legendás alakjaként, majd az anatóliai nép szenvedéseinek és a köztársasági korszak első éveinek krónikásaként vált ismertté. A Kék mecset előterében kétszázezres tömeg előtt gyászruhában buzdította harcra hallgatóságát a nyugat-anatóliai partokat elözönlő görög haderő ellen. Feltűnést keltve, fátyol nélkül szónokolt, egyikeként a női egyenjogúság élharcosainak is. Amikor első férje újabb asszonyt akart hozni a házba, azonnal elvált, s egyedül kezdte nevelni gyermekeit. Benne lelki rokonra lelt Sabiha, akit történészek szintén az első török feministák közé sorolnak. Családi hagyomány szerint utóbbi már nyolcéves korában kijelentette, hogy soha nem lesz leendő férje megalázkodó szolgálója, csak egyenlő társa, akit maga fog megválasztani…        

Büyük Mecmua

            Sabiha és Zekeriya a török újságírásban új és friss szemléletet honosítottak meg, amelyet később is következetesen érvényesítettek: hogy minél több embert érjenek el alig iskolázottak vagy akár írástudatlanok közül is, számos képpel, illusztrációval színesítették, gazdagították főként az országukban oly érzékeny nőkérdést vizsgáló írásaikat. Ebben úttörő szerepet töltöttek be. Például álnéven külön hölgyrovatot vezettek, amelyben a család, a házasság, sőt a nemi élet kérdéseiről is felvilágosító cikkeket közöltek.

            Életükben fordulópont következett be, amikor Halide asszony kapcsolatai révén 1919-ben egyesült államokbeli ösztöndíjhoz jutottak. Lehetőségük nyílt arra, hogy továbbképezzék magukat. Kétéves leányukkal, Sevimmel érkeztek, s három évvel később New Yorkban látta meg a napvilágot második kislányuk, Yıldız. Sabiha a Columbia Egyetemen szociális munka – szociológia szakon szerzett diplomát. Marxista műveket tanulmányozott, közöttük Engels A család, a magántulajdon és az állam eredete, valamint Bebel A nő és a szocializmus című munkáját. Ezeket később le is fordította. Közben sokat utazott az országban, ott élő török és kurd gyári munkások között szakszervezeti tevékenységet fejtett ki, s pénzt gyűjtött az otthon mind szélesebb körben kibontakozó nemzeti felszabadító háború támogatására és a hadiárvák javára. Zekeriya eközben, aki korábban már a párizsi Sorbonne-ra is járt, az egyetemen publicisztikát hallgatott.

            „Sabiha hazája demokratikus átalakításáért küzdött, de hinni kezdett a kommunizmusban is, amelyet az egyesült államokbeli Columbia Egyetemen ismert meg. Családunkban a legnagyobb titok volt, hogy nagyanyám kommunista – mondta a BBC Türkçe tudósítójának Amerikában élő unokája, Tia O’Brien ismert San Franciscó-i újságíró. Ezért anyám, ha Sabiha nagymamáról volt szó, mindig csak szilárd jellemét méltatta, politikai elkötelezettségéről hallgatott. Egyik nagynénémről viszont tudtam, hogy az egész családra nézve kockázatos módon tagja volt a betiltott Török Kommunista Pártnak.”

            A Sertel család 1923-ban Amerikából hazatelepedett, hogy részt vállaljon az új és demokratikus török világ építésében. Erre kedvező lehetőséget látott otthon, a függetlenségi háború győzelmes megvívása utáni helyzetben. Ankarában, a köztársaság még nagyon szegényes, de biztonságos központi fekvésű fővárosában Sabihának beosztást kínáltak a gyermekvédelmi társulatnál. Minthogy ez megfelelt amerikai egyetemi végzettségének és érdeklődésének, új állásában rögtön munkához is látott: javasolta országos felmérés elkészítését a gyermekek helyzetéről, egészségi állapotáról, iskolázottságáról, valamint a gyermekmunka elterjedtségéről.

            Elképesztő elmaradottsággal és nyomorral találkozott, sokan koldultak, gyermekek, nők rongyokban jártak. Amikor egyszer az utcán babakocsit tolt, egy szegény asszony megállította, érdeklődött, nem rokona-e a szultánnak. Mert ő még ilyet nem látott, s akinek ilyen gyermekkocsija van, az csak a legelőkelőbb körökből származhat. Sabiha előterjesztését azonban nem fogadták el. Ezért nem volt maradása. Közben Zekeriyát már kinevezték a kormány sajtó- és tájékoztatási irodájának vezetőjévé. Azonban ő sem maradt meg sokáig új helyén. A hivatalosnak számító Hakimiyet-i Milliye (Népfelség) című lap irányvonala körül ugyanis nézeteltérései támadtak magával Mustafa Kemallal. Ezért lemondott tisztéről, s távozott állami alkalmaztatásából. Kijelentette, hogy cenzúrának nem tudja alávetni magát.

            A házaspár 1924-ben visszatért Isztambulba. Egyben visszatértek az önálló lapalapítás fáradságos, vesződséges munkájához és mindenekelőtt az elkötelezett, s ezért már egyáltalán nem kockázatmentes vagy veszélytelen újságíráshoz is. A hatalmas áldozatok árán megteremtett Török Köztársaság vezetésének ugyanis akkoriban a fő gondja az új török nemzettudat kialakítása, vagyis a nemzetépítés volt, valamint az írás-, név-, naptár-, jog-, öltözék- és kalapreform lázas ütemű forradalmi végrehajtása, ami a nyomasztó vallási megkötöttségek és hagyományok alól való kiszabadulást is volt hivatott szolgálni. Részben vallási okokból sérelmezett reformok ellenzésének talaján robbant ki az 1925-ös nagy kurd felkelés is nemzedékekre kiható súlyos következményekkel. Gazi Mustafa Kemal pasa köztársasági elnök eleinte kész volt eszmecserére és vitára újságírókkal. Több emlékezetes alkalommal fogadta is a hagyományos török sajtóközpont, Isztambul szerkesztőségeinek küldötteit. Ellenzékieket is. A fiatal kommunista Nâzım Hikmethez is volt egy-két jó szava, tanácsa. Meghallgatta vendégeit, de félreérthetetlenül kinyilvánította elvárásait, vagyis azt, hogy a sajtó legyen pártos, védelmezze a köztársaságot. Ezt aztán különböző módon értelmezték. A kormány részéről a belső és a külső helyzettől függően váltakozva hol kemény szigort, hol engedékenyebb magatartást lehetett tapasztalni.

Resimli Ay

            Sertelék ilyen körülmények között fogtak hozzá bátran és sorozatban új hetilapok kiadásához, szerkesztéséhez. De aztán nemritkán a még demokráciában reménykedő más baloldali társaikhoz hasonlóan el kellett szenvedniük cenzúrát, bírósági tárgyalást és ítéletet, néha még száműzetést, esetleg börtönt is.

            Első újabb jelentős önálló kísérletük a Resimli Ay (Havi Képes Magazin) kiadása volt. Beköszöntőjükben céljukként „valódi demokrácia meghonosítását” és társadalmi-szociális problémák elemzését hirdették meg. Véleményrovatukba maguk írtak. Lapjukat egyaránt megnyitották tekintélyes ismert irodalmárok és a fiatalabb nemzedék tehetségei előtt. Így fontos írásokat közöltek Yakup Kadri tollából, de náluk kapott később először folyamatos publikálási lehetőséget a Moszkvából hazaérkező kommunista Nâzım Hikmet is, aki művészként és elvbarátként egész életre szóló hatást gyakorolt a Sertel házaspárra. Szintén gyakori szerző volt a baloldali szocialista Sabahattin Ali, a kiváló költő, műfordító, író.         

            A köztársaság hatósági szigora már 1925-ben erélyesen megmutatkozott a lap szerkesztőivel szemben: a híres író, utazó és etnográfus, Cevat Şakir egyik közölt cikke miatt, amely a kegyetlenül levert kurd felkeléssel kapcsolatban jelent meg, a bíróság mind a szerzőt, mind a kiadó Zekeriyát elítélte. Előbbit az ország délnyugati csücskében fekvő égei-tengeri Bodrumba száműzték, utóbbit a fekete-tengeri Sinopba, ahol a várbörtönbe be is zárták. Sabiha sem kerülte el a bíróságot. Mustafa Kemal pasa megsértésével vádolták egy angolból fordított cikk miatt, amelyet amerikai szaklapból vett át Egy vezér lélektana címmel.

Tia O’Brien

            A már idézett amerikai újságírónő unoka,Tia O’Brien véleménye szerint Sertelék eltökélt szándéka volt, hogy segítsék a kemalista reformok megvalósítását, más szóval azt, hogy a kemalisták megtarthassák adott szavukat, beváltsák az új Törökországnak tett ígéreteiket. S ezt a folyamatot nyomon is követték, ellenőrizték. Életüket kitöltötte, hogy mindent megtettek e cél eléréséért, beleértve a tapasztalt hibák következetes feltárást is. Ez a fajta érzékeny és a lényegre irányuló újságírás, amely magában foglalta az ellenfeleikkel megvívott kemény vitákat is, roppant népszerűvé tette őket. Megbecsülték és támogatták az új köztársaság értékeit, ám úgy vélték, hogy a vezetés még adós maradt több ígéretének megtartásával. Talán rájuk illene a lojális ellenzék megjelölés: természetesen tisztában voltak azzal, hogy a láthatáron nem sejlettek fel szocialista vagy kommunista rendszer körvonalai, de a munkásság jogainak biztosítását és a földreformot egy új demokratikus köztársaság elérhető céljai közé sorolták. És ezért küzdöttek is.

            „Ám – hangsúlyozta az amerikai újságírónő – akkoriban már ez is veszélyes vállalkozás volt. Ezért szerintem – mondta – Serteléket joggal lehet a törökországi ellenzéki újságírás előfutárainak, őseinek nevezni. Mert küzdelmes életükből a mai elnyomó rendszerekben élő és szenvedő újságírók sokat tanulhatnak, nagyon sok tanulságot leszűrhetnek.” Ami pedig Atatürkre vonatkozó véleményüket illeti, mindig tárgyilagosan írtak róla, és Sabiha egyes reformok teljesülésének elmaradásáért inkább a környezetét, mint őt magát hibáztatta. Atatürkkel lehetett higgadtan beszélgetni a társadalom törésvonalairól és megosztottságáról. Ő ezeken akkor úrrá tudott lenni, és sikerre is vitte a függetlenségi háborút. Ám ezek később ismét érzékelhetővé váltak, s ilyen törésvonalak ma is megosztják Törökországot. Atatürk végül eldöntötte, hogy a reformok bevégzésének erős egyszemélyi vezetés a feltétele. „Szerintem – jelentette ki Tia O’Brien asszony – ezzel modellt teremtett, s Törökország ma sem tud ezen sokkalta túllépni.”

            A Sertel házaspár a harmincas évek közepétől tulajdonosként és kiadóként átvette az olvasó számára már ismert Tan (Pirkadat) című napilapot, amely nemcsak előkelő hazai rangot vívott ki magának Törökország második legolvasottabb újságjaként, hanem amelyre fokozatosan már egyre nagyobb nemzetközi érdeklődés is irányult. Ezt azzal érdemelte ki az Európa sorsáért aggódó közvélemény részéről, hogy minden más török sajtóterméknél korábban figyelt fel a hatalomra jutott Hitlerben megtestesült és a békére nézve mindinkább halálos fenyegetésre, majd a Harmadik Birodalom ellenállás nélküli gyors terjeszkedésétől felbátorodott szélsőjobboldali mozgalmak és berlini „tanulmányútjaikról” hazatért török nácitanítványok mozgolódására. Sabiha 1937-ben interjút készített Yvon Delbos francia külügyminiszterrel. Arra a kérdésére, hogy mi a véleménye a német vezérről és a háborús veszélyről, nagy nyugalommal azt válaszolta, hogy a háború elkerülhető, ha engedményeket tesznek Németországnak. „Amikor a német hadak aztán lerohanták Franciaországot, nem tudtam kiverni a fejemből ezt a minisztert – emlékezett vissza a válaszára a török újságírónő. Homokba dugta a fejét, mint a struccmadarak, de a lába kint maradt. Egy napon aztán a fasiszta katonák ezt a struccot lábánál fogva kirángatták és megkopasztották”.

            A háború közeledtével Zekeriya és Sabiha írásaikban óvtak attól, hogy Ankara szövetségre lépjen Berlinnel. Nácibarát ellenfeleik emiatt is gyűlölettel támadták őket, gúnyrajzokat közöltek róluk, Sabihát egy karikatúra címében egyenesen „bolsevik cédának” nevezték. Az antifasiszta koalíció melletti következetes kiállásáért a háború alatt a Tan kiváltképp nagy tekintélyt élvezett. És nemcsak a szövetségesek körében. A másik oldal diplomatái is szorgalmasan szemlézték számukra is mindig hasznos információkat tartalmazó cikkeit. Közéjük tartozott Vörnle János magyar királyi követ is, akinek szilárd németbarátsága és von Papen birodalmi nagykövettel majdhogynem napi szinten fenntartott szoros kapcsolata köztudott volt a magyar miniszterelnökségen, s aki a háború után Brazíliába szökött. Ő a Tant „a szovjet nagykövetséghez legközelebb álló lapként” írta le, amelynek főszerkesztője a „kommunista érzelmeiről ismert Zekeriya Sertel”. Ezzel az újsággal – írta jelentésében – „felesleges tartani bármiféle összeköttetést”. A tapasztalt és precízen dolgozó követ azonban természetesen teljes terjedelmében lefordíttatta a lap 1943. július 1-jén közölt cikkét, amely többek között a magyarországi helyzetet és Kállay Miklós miniszterelnök beszédét elemezte.

            Sabihát a tengelyhatalmak és a szövetségesek között veszélyesen egyensúlyozó török kormány többször rövidebb-hosszabb időre eltiltotta munkájától, a cikkírástól. Egyszer 1941-ben, amiért utalt arra, hogy vállalt semlegessége ellenére Törökország több vonatkozásban mégis együttműködik Németországgal. Aztán tiltást kellett elszenvednie 1942-ben, a legnagyobb német hadszíntéri sikerek évében is, mert a hatóságok nehezményezték, hogy leleplezte török szélsőjobboldali nacionalisták tevékenységét. Amikor nem írhatott, akkor újra Lenint, Kautskyt és Bebelt fordított.

            Miután fentebb már részletezett módon a szerkesztősége ellen „fentről” megrendelt, majd a felbőszített tömeg által végrehajtott támadással, nyomdagépeinek megsemmisítésével a Tant 1945. december 4-én elérte hidegháborús végzete, a Török Köztársaság egyik legnépszerűbb és legszínvonalasabb napilapja megszűnt létezni. Többé már nem kerülhettek utcára példányai. Ez a gyászos és szégyenletes esemény aztán eleinte úgy vonult be a török történelemírás lapjaira, mint a „Tannal kapcsolatos incidens”.

            Noha ez az úgynevezett incidens az Isztambulban kihirdetett rendkívüli állapot körülményei közepette ment végbe, a hatóságok senkit nem emeltek ki, vontak felelősségre vagy állítottak bíróság elé a csak törni-zúzni, őrjöngeni tudó, fosztogató csőcselék soraiból. Ellenben – az országra nézve igen előnytelen nemzetközi visszhangot keltve – letartóztatták, majd a nagy Ahmed szultánról elnevezett börtönbe vetették az erőszakot elszenvedő felet, a csak kivételes szerencsével életben maradt Sertel házaspárt. Ehhez viszont kétségtelenül már jó előre „jogi alapot” teremtettek. Vészesen a fejük felett függött ugyanis vádak egész sora, amelyet az ügyészég korábbi cikkeik miatt emelt ellenük azon a címen, hogy „megrágalmazták a török nagy nemzetgyűlés és a Török Köztársaság kormánya tagjait, szellemi vezetőit”. 1946-ban perbe fogták őket, két olyan újságírót, Zekeriyát és Sabihát, akik hajlíthatatlanul és hangosan követeltek demokráciát és szabad sajtót, de addigra már török többpártrendszert is. A jogszolgáltatás megcsúfolásaként az eljárás során őket tették felelőssé a „Tannal kapcsolatos incidensért” is… A perben védelmüket maguk látták el.

            Feltételezhetően a vádak teljes képtelenségét érezve a bíróság végül felmentette, majd három hónap után szabadlábra helyeztette őket. Hazamehettek, de már feketelistán voltak és rendőrségi megfigyelés alatt álltak. Nem dolgozhattak. Miközben Törökországban teljes erővel folyt a baloldal elleni boszorkányüldözés, kezdtek kesztyűs kézzel bánni korábban még üldözött szélsőjobboldali szószólókkal, pántörök nacionalistákkal és fasisztákkal. Például a második világháború végén még bírósági ítélettel sújtották Nihal Atsızt, 1934-től a török fasiszták vezérét, uszító propagandatermékek kiadóját. A negyvenes évek végén azonban rehabilitálták több hasonló szellemiségű társával együtt. Az ő egyik embere csalta tőrbe és gyilkolta meg menekülés közben a bolgár határon legkövetkezetesebb ellenfelüket, Sertelék egykori kollégáját, Sabahattin Ali híres szocialista írót. Hosszú börtönbüntetése és amnesztiával történt szabadulása után akkoriban menekült el az országból és jutott ki a Szovjetunióba a kommunista Nâzım Hikmet is, miután a török hatóságok alattomos szándékkal súlyos betegen be akarták soroztatni és nehéz katonai szolgálatra az ország legkeletibb részébe küldeni.

Bíróságon

            A Sertel házaspár úgy ítélte meg, hogy az ő életük sincs biztonságban. Távozni kényszerültek hazájukból. Az Egyesült Államok nem fogadta be őket, a vasfüggöny mögötti emigráció nehéz évei következtek, hidegháborús viszonyok közepette. Külföldi életük egymás utáni állomása Párizs, Budapest, Lipcse, Moszkva és Baku. volt. A magyar fővárosban és az NDK városában Törökországba irányuló rádióadások szerkesztésében vettek részt. A törvényen kívül helyezett Török Kommunista Párt internacionalista irányvonalának szellemében sugároztak híreket a török hallgatóságnak, amit természetesen akkor titok övezett. Budapesten a Magyar Rádió török adásánál dolgoztak, s a törökül Bizim Radyo, vagyis a Mi Rádiónk név alatt működve tájékoztatták anyanyelvükön az otthoniakat. Munkájukban segítségükre volt a Magyarországra gyakran ellátogató Nâzım Hikmet is.

            Sabihával 1952 és 1956 között a rádiónál együtt dolgozott a ma is közöttünk élő Gün Benderli asszony, ismert író, újságíró és műfordító, aki legutóbb A szív emlékezni és mesélni vágyik című könyvében elevenítette fel egykori kolléganőjének kedves alakját, közös éveik emlékét. A törökül eredetileg 2012-ben kiadott mű Tasnádi Edit fordításában tavaly jelent meg magyarul.

Sertelék végül a hatvanas évek elején az azerbajdzsáni Bakuban telepedtek le. Érzékenyen érintette őket, hogy útlevelüket le kellett adniuk. Emiatt nagyon szerencsétlennek érezték magukat. Sabiha 1968-ban halt meg, Bakuban van eltemetve. Még be tudta fejezni életrajzi írását, amelynek címe Roman gibi, azaz Regénybe illő. A kéziratot szennyes fehérneművel teletömött utazótáskában elrejtve csempészték be Törökországba. Először 2015-ben jelenhetett meg szabályos török kiadásban. Angolul 2019-ben a közel-keleti kérdéskörökre szakosodott tekintélyes New York-i és londoni I.B. Tauris kiadóház gondozásában látott napvilágot.

Sabiha Sertel unokáival

            Sabiha soha nem láthatta viszont szeretett török hazáját. Ilyen irányú kéréseit rendre visszautasították. Halála után viszont majd egy évtizeddel megújították férje útlevelét. Zekeriya így 1977-ben hazatérhetett Isztambulba, ahol érkezését nagy érdeklődés kísérte. A Cumhuriyet és a Vatan (Haza) cikket kért tőle. A francia fővárosban élő Yıldız leányát rendszeresen meglátogatta, s egy ilyen útja alkalmával halt meg 1980-ban. Vajon miért tartották távol Sabihát és Zekeriyát oly hosszú ideig Törökkországtól? Az amerikai unoka, Tia O’Brien válasza szerint azért, mert az egymást követő török kormányok közül egyik sem óhajtotta magáénak mondhatni azt a „kétes dicsőséget”, hogy elsőként engedett volna vissza ilyen „eretnek, deviáns és veszélyes kommunista” személyeket. Akik közül egyikük ráadásul dönme is volt. Vagyis aki elmaradott rétegek régi babonás gyanúja szerint noha már muzulmán hitű, titokban gyakorolja rég elhagyott zsidó vallását.

            Ám az idők lassan változnak, s fokozatosan mind nagyobb érdeklődés nyilvánult meg a Sertel házaspár, elsősorban Sabiha tevékenysége iránt. Sabiha emlékét napjainkban több helyütt már méltóképpen ápolják. Az egykor elátkozott, kitagadott kommunistában korának megalkuvást nem ismerő, bátor harcosát merik tisztelni. Két Sertel leány alapítványt hozott létre, amely kitüntet olyan újságírókat, akik hatáskörükben eredményesen védelmezik a demokráciát. Ám ez a pozitív folyamat azonközben megy végbe, hogy Sabiha „hivatalos” megítélésében még várat magára a lényegi, döntő változás. Sőt némelykor igyekeznek szembeállítani Zekeriyát Sabihával.

            Az Anadolu Ajansı (AA) hivatalos török hírügynökség például a minap interjút közölt a 96 éves Hıfzı Topuz újságíróval és íróval. A publicista emlékeiben kutatva beszámolt egykori párizsi élményeiről, szoros barátságáról Zekeriya Sertellel. S ekkor ezzel összefüggésben megjegyezte: „Zekeriya bejt vörös kommunistának ismerték. Pedig csak felesége, Sabiha asszony volt az. Zekeriya bej esetében nem volt szó kommunistaságról. Ő szocialista volt. Nem is hitt az ilyen dolgokban, de felesége miatt elvállalt ilyesfajta kötelezettségeket.” Magyarul: a régi barát szerint a radikális Sabiha asszony volt férje rossz szelleme. De legalábbis a török közvélemény egy részében megnyilvánuló igény a korábban sokáig elhallgatott igazi Sabiha megismerésére nyilvánvalóan összefügg a harcos újságíró szellemi örökségének erős időszerűségével. Azzal a küzdelemmel, amelyet mindenkor nagy kockázatot vállalva férjével együtt tollal vívott a lelkiismereti, vélemény- és sajtószabadságért. Üldözött újságírók, írók, irodalmárok védelmében is.

            Legújabb statisztikák mutatják, hogy napjainkban is nem csökkenő, hanem világszerte növekvő mértékben érzékelhető problémáról van szó, újságírók különböző módon történő elhallgattatásáról, igazságtalan és jogtalan bebörtönzéséről. A kérdés tehát elismerten nagyon aktuális. Sabiha és Zekeriya Sertel szeretett és egykor általuk nagyon féltett Törökországában is.

Flesch István – Türkinfo        


hun_1ado

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here