Pál Laura: A kortárs török kultúra nem egyenlő a döner kebabbal

Némi túlzással azt lehetne mondani, hogy minden valamirevaló török író vagy megjárta a börtönt, vagy ott ül, vagy éppen oda tart, de legalábbis egy épkézláb bírósági pert fel tud mutatni. Pál Laura török műfordítóval és tolmáccsal Csányi Timea beszélgetett a kortárs török irodalomról.


Törökországot a nyugat és a kelet közt húzódó hídként szokták emlegetni, hisz kultúráját erőteljesen befolyásolták, és a mai napig befolyásolják, a nyugatról és keletről érkező hatások. Nagyon izgalmas az is, hogy az országban 1928-ban egyik napról a másikra lefolyt egy nyelv- és írásreform, az arab betűket latinra cserélték és a török nyelvet Atatürk megpróbálta a lehető legalaposabban megtisztítani a perzsa és arab jövevényszavaktól. Hogyan csapódik ez le a kortárs irodalomban? Fontos a mai, modern törökök számára a tradíciók ápolása és a folklór?

Törökország helyzete e tekintetben különleges, hiszen egy olyan társadalomról van szó, ahol a fiatalabb generáció tagjai már nem tudják elolvasni a dédszülők sírfeliratát és a korabeli családi leveleket, a rétegnyelvként elterjedt oszmánli nyelv lejegyzésére használt arab ábécét ugyanis alig száz évvel ezelőtt egyik napról a másikra teljesen kiiktatták a használatból. Az írásreformot megelőző évszázadok alatt keletkezett műveket mind át kellett írni mai török nyelvre, különben az egész kulturális örökségük Atlantisz módjára elsüllyedt volna. Nagyívű nyelvreform vette kezdetét, ami valóban az eredeti, a nép körében beszélt török nyelv feltámasztását ambicionálta, ugyanakkor még napjainkban is számos török író érzi szükségét kihangsúlyozni, hogy írás közben esze ágában sincs a szavak eredetét, őshonos vagy migráns voltát firtatni, hiszen olykor még a török és az arab eredetű rokonértelmű szavak is merőben más hangulati töltettel bírnak. Vagyis használatukban csak az írói szándéknak való alkalmasságuk lehet az egyedüli szempont.

Az arab és a perzsa eredetű szavak kiiktatásáról az egyik legjelentősebb kortárs török író, Zülfü Livaneli azt írta, hogy „ha bizonyos szavakat kivonunk a nyelvből, akkor elsősorban a költészeti hagyományunkat hajítjuk a szemétdombra. A kultúrát a nyelv és a vallás menti át nemzedékről nemzedékre. Ha megváltoztatjuk a nyelvünket, ha eldobjuk az évszázadokon át használt szavainkat, akkor az újabb generáció egy kulturális sivatagban találja majd magát.” Ez részben válasz arra is, hogy mit gondol az írók egy része a tradíciók ápolásáról; „minden írónak kell legyen egy saját Çukurovája”, mondta a törökországi Çukurova vidékéről származó egyik legnagyobb török író, a nemrég elhunyt Yaşar Kemal (Az Ararát legendája, A sovány Mehmed, Ördögszekerek útján), utalva arra, hogy a saját hazája folklórjától elszakadt művész a világ egyetlen táján sem tud hiteles műveket alkotni.

A török posztmodern egyébként izgalmas és sokszínű, a saját kulturális tradícióira reflektáló műveket hoz létre. Két emblematikus alakja Orhan Pamuk és Hasan Ali Toptaş. A mai török irodalom tematikája sokrétű és szerteágazó, a migráció, a kisebbségi lét és üldözöttség problémái éppoly hangsúlyosan megjelennek, mint az oszmán múlt öröksége és a köztársaság viszonya, a társadalmi és egyéni identitásválságok, valamint a nő és férfi közötti kapcsolódások bonyolultsága.

Pál Laura

Egy, a török irodalomról szóló korábbi előadásodban említetted a „börtönirodalom” kifejezést, mint a török irodalom egyik sajátosságát a társadalomkritika mellett. Mit jelent ez pontosan, kinél hogyan jelenik meg?

A Washington Post már 2019-ben egy terjedelmes tanulmányt szentelt annak a jelenségnek, hogy Törökországban az elmúlt években feltűnő mennyiségi és minőségi fejlődésen ment keresztül a börtönirodalom. Ami hétköznapi nyelvre lefordítva annyit jelent, hogy miután a közelmúltban több ezer ellenzéki tollforgató került ilyen-olyan vádakkal börtönbe, egyre több remek tollú író kényszerült arra, hogy szigorúan őrzött körülmények között alkosson.

És nagyon jó írások születtek. Törökország tragikus eseményekben bővelkedő, katonai puccsokkal és megtorlásokkal terhes modern kori történetében komoly hagyománya van a műfajnak. A magas irodalomhoz tartozó műveknek nem elhanyagolható hányada börtönben vagy száműzetésben született, az utóbbi néhány év pedig kifejezetten termékeny volt a műfaj számára. Az írók összetétele mindig is vegyes volt; nők, férfiak, baloldaliak, jobboldaliak, kommunisták, iszlamisták és kurdok egyaránt képviseltetik magukat a börtönirodalom műfajában.

Például az egyik kedvenc íróm, a szigorított életfogytiglanra ítélt, végül „mindössze” öt évet ült és idén szabadult 71 éves Ahmet Altan 3 könyvet is írt a börtönben (eddig nem jelent meg könyve magyarul). A Hayat Hanım (Élet asszony) című regénye már megjelent olaszul, és idén szeptember 1-jén franciául is. Franciaországban a Transfuge nevű művészeti magazin a 2021-es év legjobb európai regényének választotta. A stílusa letisztultabb lett, a mondatai tömörebbé és szikárabbá váltak, a börtön és a külvilág közötti kommunikáció nehézségei miatt ugyanis igyekezett minél rövidebb szövegeket küldeni a cellájából. Jómaga egyébként a börtönben írt művei kapcsán a néhány napja vele készített irodalmi interjút ezzel a mondattal indította: „Kicsit izgatott vagyok, mert akárhányszor nyilatkozom a tévében, utána mindig börtönbe kerülök”.

A magyarul is olvasható zseniális költő, Nazım Hikmet közel 13 évet töltött börtönben, míg a műfaj egyik meghatározó darabját jegyző Erdal Öz az 1971-es katonai beavatkozások utáni kegyetlenkedéseknek és a brutálisan megkínzott politikai foglyoknak állít emléket a magyarul Vajúdó szabadság címmel megjelent regényében. A 2016-os katonai puccskísérlet után az egyik legizgalmasabb tollú török női szerzőt, a nyugati olvasók előtt sem ismeretlen, és remélhetőleg a közeljövőben magyarul is olvasható Aslı Erdoğant szintén perbe fogták és rövid időre előzetesbe helyezték.

Vagyis némi túlzással azt lehetne mondani, hogy minden valamirevaló török író vagy megjárta a börtönt, vagy ott ül, vagy éppen oda tart, de legalábbis egy épkézláb bírósági pert fel tud mutatni. Régi tervem összeállítani egy antológiát a jelenleg is – zömében terrorizmus vádjával – börtönben ülő török írók novelláiból.

Mindezek fényében az ország jelenlegi politikai helyzetében egyébként mennyire jelent nagy kihívást egy írónak a modern Törökországban meghúzódó feszültségekről írni? Gondolok itt a szólásszabadságra, cenzúrára, az örményekkel vagy a kurdokkal való konfliktusra…

Törökország modern kori történelmében mindig is kihívás volt az országot feszítő problémákról beszélni, de az írók rendre megtalálták ennek az adekvát módját, ahogyan ma is. Feldolgozandó feszültség változatlanul akad bőven, amit jó néhány török író rendkívüli leleménnyel megírt művekben transzformál művészetté. Ide tartozik a legújabb Pamuk-regény, A pestis éjszakái, amely a mai Törökország problémáira is reflektál. De említhetném még a török írók élvonalába tartozó Ahmet Altan, Burhan Sönmez és Zülfü Livaneli legújabb műveit is, melyek az egyén és a hatalom viszonyától kezdve a menekültek ügyén át a kurd-kérdéstől a közel-keleti jezidi népcsoport kálváriájáig bezárólag számos súlyos témát érintenek. Az ország közelmúltjának eseményei is kiapadhatatlan ihletforrást jelentenek. Livaneli például a 2013-as isztambuli Gezi parki tüntetések nyomán alkotta meg egyik regényében a TOMA-románc fogalmát – a TOMA a vízágyú török nevének rövidítése –, mellyel a fiatalok aktív részvételével zajlott tüntetéssorozatban szövődött szerelmeket írta le.

Törökországban egyébként az a különös kettősség állt elő, hogy míg egy pikírtebb politikai Twitter-bejegyzésért, vagy televíziós nyilatkozatért elvihet valakit a rendőrség, addig tízezres példányszámban jelenhetnek meg olyan könyvek, regények, melyekben az elnököt véreskezű diktátornak, a szultánoknál is nagyobb önkényúrnak írják le.

Egyik, a török irodalomról szóló előadásodban az olvasás népszerűsítésével kapcsolatban említettél néhány érdekes sajátosságot, mint például, hogy több törökországi könyvtár is igazán impozáns stílusban épült (konkrétan könyveket formáz az épület), illetve hogy a helyiek által rajongásig szeretett macskáknak még a könyvespolcokra is korlátlan bejárásuk van. Hogyan jellemezné az olvasási kultúra mai helyzetét Törökországban?

„A török kulturális élet a világ legjobban őrzött titkainak egyike”, fogalmazott nemrég egyik írásában Zülfü Livaneli. Ugyanis minden negatív sztereotípiát megcáfolva a törökök márpedig olvasnak. Méghozzá nem is keveset. Hatalmas példányszámban fogynak Törökországban a könyvek, és mindez a magasirodalomra is vonatkozik. Lankadatlan kíváncsisággal követik a kortárs irodalmi trendeket.

Az elmúlt évtizedekben egy kifejezetten népes és igényes olvasói tábor nevelődött ki, melynek tagjai a török klasszikus és kortárs török irodalmi műveket egyaránt keresik. Orhan Pamuknak pedig az Ártatlanság Múzeuma néven az egyik isztambuli művésznegyedben létrehozott szentélye afféle irodalmi zarándokhellyé vált. Az évről évre összeállított ún. top 10-es listákra mindig felkerül a legnívósabb török írók regényei közül néhány, tehát korántsem csupán a lektűrök fogynak. Olyan török klasszikusok állnak az eladási listák élén évek óta változatlanul, mint például az újonnan felfedezett XX. századi író, Sabahattin Ali, akitől nemrég magyarul is megjelent a Madonna prémkabátban, ami nálunk is siker volt. Hasonlóképp a külföldi magas irodalom képviselőinek művei is rendre megjelennek a bestseller listákon, a közelmúltban például Orwell, Saramago és Stefan Zweig könyvei fogytak a legjobban. Ebben nyilván nagy szerepe van annak, hogy a törökök sok nyelvből és sokat fordítanak, vagyis a mainstream irodalom legjava jó ideje török nyelven is elérhető.

Amellett, hogy a török klasszikusok sem merültek feledésbe, a kortárs sztárszerzőiket is olvassák. Gondolok itt például Zülfü Livanelire, aki hazájában 700 ezres példányszámot is elért az egyik regényével. De Ayşe Kulin (Szarajevó rózsája, Az utolsó vonat Isztambulba), Canan Tan és Orhan Pamuk művei is nagy példányszámban fogynak. Törökországban több százezres látogatottságú könyvvásárokat rendeznek, és a könyvek viszonylag olcsónak mondhatók. S hogy egy másik Livaneli-idézettel keretezzem a fenti gondolatokat: „A kortárs török kultúra semmiképpen sem egyenlő a nyaralóhelyeken rendezett Turkish night-okon prezentált táncokkal és dönerrel.”

Törökországhoz számos nyelvi, történelmi és kulturális szállal kapcsolódunk, mi magyarok. Mi a helyzet a törökre fordított magyar kötetekkel? Kik a legnépszerűbb magyar írók a török olvasók körében?

Amikor a 2000-es évek legelején először jártam Isztambulban, a Nagybazár melletti, öreg platánfák alatt megbújó, még hamisítatlan keleti hangulatú könyvpiacon nézelődve szinte a legelső könyv, ami szembejött velem, Herczeg Ferenc Kék róka című színjátékának török fordítása volt. Az idős könyvárus, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, hosszan dicsérte nekem Déry Tibor novelláinak stílusát. Olvasta őket, merthogy jó néhány Déry-művet lefordítottak törökre. Amikor legutóbb, néhány évvel ezelőtt jártam Isztambulban, szokás szerint betértem a város egyik legpezsgőbb kulturális negyedén áthaladó İstiklal sugárút legnagyobb könyvesboltjába: a bejárat melletti polc legtetején Dragomán György A fehér királya nézett vissza rám. A napokban pedig Tarık Demirkan fordítókollégám osztotta meg közösségi oldalán a jó hírt, miszerint az általa fordított A pál utcai fiúk elérte az ötvenedik kiadást Törökországban, amiben nyilván a színvonalas fordítás is közrejátszik. Vagyis a török könyvpiacon hullámzó intenzitással jelenlévő magyar irodalmat veszik és viszik.

A klasszikus magyar irodalmat egyébként az 1940-es évektől kezdték komolyabban és tervszerűen fordítani a törökök. Az ehhez szükséges intézményi és szakmai feltételek nagyjából ekkortól voltak adottak. És akkor a teljesség igénye nélkül néhány név és mű címe, akiket eddig törökül kiadtak: Földes Jolántól A halászó macska uccája már 1940-ben megjelent törökül, őt követték Mikszáth és Jókai művei, például A beszélő köntös és az Aranyember. Gárdonyitól az Egri csillagok viszonylag későn, csak pár évvel ezelőtt jelent meg. Márainak is több regénye megjelent törökül.

A kortársak közül több művét lefordították Szabó Magdának, Esterházynak, Kertész Imrének, de Krasznahorkai, Nádas Péter, Rubin Szilárd, Bartis Attila, és a már említett Dragomán György művei is ott vannak a török könyvpiacon. Nemrég jelent meg törökül Fekete István ifjúsági regényei közül is jó néhány. A költők közül többek között József Attilát és Radnótit lehet törökül olvasni.

A 2014-es könyvfesztivál díszvendége Törökország volt, ám az akkor meghívott írók szinte teljesen idegennek hatottak a magyar olvasóközönség számára. Azóta eltelt néhány év, szerinted hogyan változott a török irodalom iránti érdeklődés Magyarországon, vagy akár Európát tekintve? Több könyv jelenik meg, illetve ismertebbé váltak ezek az írók?

A 2014-ben Budapestre érkezett íródelegáció – talán egy szerzőt leszámítva – korántsem a török irodalom krémjét képviselte, így az ő műveik szerintem eleve kevésbé voltak alkalmasak az érdeklődés felkeltésére. 2017-ig azonban, amikor Orhan Pamuk volt a budapesti könyvfesztivál díszvendége, és kígyózó sorok álltak a standja előtt, sokat javult a helyzet, már ami a török irodalom magyarországi ismertségét illeti.

Műfaját tekintve a próza dominál, évről évre egyre több török regény jelenik meg magyarul, akár 5-6 is évente, és egyre több kiadó ad ki török szerzőket. Akiket a török irodalmi ügynökségek egyre hatékonyabban képviselnek. Pamukot, Livanelit, Shafakot több mint negyven nyelvre fordítják, de Burhan Sönmez is harmincöt, míg a sikeres krimiíró Ahmet Ümit harminckét nyelven jelenik meg. Európában nemzetközi díjakat nyernek, legutóbb a 2021-es EBRD Irodalmi-díjra esélyes tíz legjobb könyv közé két török regény is felkerült. Az elmúlt években az Európai Unió Irodalmi Díját is több ízben nyerték el törökök, méghozzá rendre írónők, az ő műveik közül több is megjelent magyarul. A török irodalom magyarországi térhódítása tehát egyértelműen pozitív tendenciát mutat.

Nobel-díjas író, a könyveladási listák első helyén szerepelnek a könyvei Törökországban és török íróként a világban is, szinte az összes művét olvashatjuk magyarul, mégis van török irodalomkritikus, aki úgy nyilatkozott róla, hogy „képtelen épkézláb mondatokat írni”, a török állam pedig megvádolta, hogy megsértette a török nemzetet. Orhan Pamukról van szó, te mit gondolsz a munkásságáról? Nevezhetjük őt a „kortárs török irodalom atyjának”?

Pamukkal kapcsolatban fogalmaztak ennél keményebben is, például a Peter Handke Nobel-díja körüli közfelháborodást meglovagolva a török elnök is megszólalt, és szó szerint azt mondta, hogy ezzel az abszolút hitelét vesztett díjjal anno egy terroristát tüntettek ki Törökországban. Pamuk megítélése a saját hazájában még mindig mélyen át van politizálva, kicsit úgy járt – Latinovits Zoltán egyik találó hasonlatával – mint az egyszeri ember, akit, ha egyszer púposnak láttak, akkor lehet, hogy már homorúan jár, az emberek szemében még akkor is sokáig púpos marad. Vagyis függetlenül attól, hogy az utóbbi években milyen politikai nyilatkozatokat tett, avagy nem tett, még sokáig a török népet gyilkosnak tituláló, erkölcsileg púpos író marad. A Pamuk töröktudását megkérdőjelező İlber Ortaylı történész egyébként a rá jellemző finom malíciával még azt is megjegyezte, hogy ha valaki mégiscsak olvasni szeretné, akkor inkább angol fordításban tegye, ami a török szöveg „javított kiadása.”

Ha azonban csupán a művészete felől közelítünk hozzá, akkor nem túlzás őt tekinteni a kortárs török irodalom atyjának. Az írásművészetének vitathatatlan eredetisége javarészt abból fakad, hogy a keleti és a nyugati elbeszélői tradíciókat egyaránt kiválóan ismerő, elképesztő műveltséggel bíró Pamuk különleges módon ötvözte ezeket a műveiben. Bár a Fehér vártól szokás datálni, Pamuk maga úgy nyilatkozott, hogy a Fekete könyvvel kezdett posztmodern regényeket írni, s jóformán minden művében más és más formát, ábrázolási módot talál ki, a legkevésbé sem ismétli önmagát. A Pamuk-regények figuráinak ugyanakkor közös vonása, hogy szinte mindig keresésben vannak, és valami állandóan eltűnőben van előlük.

Pamuktól – aki a legjobb könyveit szerintem a Nobel-díj után írta – most olvasom a nyáron megjelent legújabb regényét, A pestis éjszakáit, és zseniális. A regény 1901-ben, az Oszmán Birodalom idején játszódik, a képzeletbeli Minger-szigeten, ahol egyszercsak felüti a fejét a pestis. Karanténlázadások, politika, szerelem, szabadság; csak hogy néhány kulcsszót említsek. Pamuk már évek óta dolgozott ezen a regényén, amikor kitört a koronavírusjárvány, ami új megvilágításba helyezte az egész történetet. Valószínűleg itthon sem kell sokáig várni, hogy a Pamuk-rajongók magyarul olvashassák.

Interjú folytatása litera.hu>>>




LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here