Otthon lenni az idegenségben – Can Togay János

Identitás. Az önazonosságunk kérdése a legintimebb, legszemélyesebb mind közül. Mi az, ami ebben az értelemben meghatároz minket: a megélt élményeink, az emlékeink, a származásunk? Bírnak-e a gyökereink olyan fontossággal, mint a személyes történetünk, egyáltalán: elválaszthatók-e attól? Vagy ahogy a párkák szövik életünk fonalát, a szálak már eleve fel vannak feszítve a szövőszékre, erre szövődik fel az éltünk fonala? Olyan emberrel beszélgettem, akinek a szövete nagyon színes. Can Togay Jánost kérdeztem az életéről, törökségéről-magyarságáról, otthonról és otthontalanságról.

– Nagyon sokáig készültem erre az interjúra. Pont az identitás az a kérdéskör, amit nehezen tudok körbejárni. Annyi más dologról kérdezném… Nem véletlen, hogy nehéz. Olyan kérdések jutnak eszembe, amelyeket már milliószor megkérdeztek.

 – Egy embertől általában mindig ugyanazokat lehet kérdezni, senkinek sincs több története.

– Melyik nyelv az anyanyelve, milyen nyelven beszéltek otthon?

– Olyan helyen nőttem fel, Budapestnek egy olyan házában, ahol jobbára külföldi családok éltek, akik mind a Magyar Rádió külföldi adásainak főszerkesztőségében dolgoztak. Én ebben a házban születtem, többszörösen idegen nyelvű közegben. A szüleim törökül beszéltek hozzám. Mivel sokáig, talán hároméves koromig nem szólaltam meg, egy orvos azt tanácsolta – bár ma már azt gondolom, hogy tévedett -, hogy beszéljenek hozzám magyarul is. Szegény szüleim csak 52 óta, hat éve voltak Magyarországon, nem voltak igazán a magyar nyelv birtokában. Megpróbáltak magyarul szólni hozzám, és ez végül be is vált, egyből megszólaltam, de ezáltal elveszett az a lehetőség, hogy a török legyen az alapvető kommunikációs eszköz közöttünk. Aztán ez úgy alakult, hogy ők törökül beszéltek hozzám és én jobbára magyarul válaszoltam. „Féloldalas” kétnyelvű közegben nőttem fel, ahol a török nyelv nagyon priméren jelen volt/van – bennem is, nagyon közelről szól hozzám, de nagyon bicegve beszélem. A magyar az, amit én magam dolgoztam ki, mert el kellett sajátítanom egy nyelvet jól, mert az kell. Azt mondanám, hogy a török az anyám nyelve, de az a nyelv, amivel a legjobban bánok, az a magyar. Ez is mindig sántít valahol, vannak megszüntethetetlen hendikepes nyomok, de ezekről  csak én tudok.

– Ez a soknyelvű közegből fakad?

– Ez abból fakad, hogy az ember az anyanyelvét csak az anyjától, illetve a szüleitől tudja megtanulni. Ráadásul utána hosszabb ideig nem is Magyarországon éltünk, de továbbra is a török és a magyar volt a kommunikációs lehetőség és ez búra alatt tartott, redukált nyelv volt.

– Most az édesanyjával milyen nyelven beszél?

– Én magyarul szólok hozzá és ő magyarul beszél vagy törökül, ez a helyzettől függ. Én nem állok neki törökül beszélni vele, de értem, amit mond. Ez azért speciális, mert én beszélek néhány nyelvet és ilyen problémám egyik nyelvvel sincs. Soha nem volt gond franciául, angolul vagy németül beszélni, még akkor sem, ha tudtam, hogy éppen nem tökéletes, ahogy beszélek. De a török mindig nagyon nehezemre esett, mert van egy beépített, erős kompetenciám, tehát pontosan érzem, hogyan kellene szabatosan kifejezni magam, de megfelelően kidolgozni azt a mondatot már nem tudom és ez a diszkrepancia mindig is nagyon  szorongató volt.

– Ez egyfajta frusztráció? Az az elvárása önmagával szemben, hogy törökként jól kellene beszélnie törökül?

– Minden török, akivel találkoztam és észrevette, hogy ez nem megy nekem annyira, az számonkérte rajtam. Gyerekkoromban ez mindenképpen egy gátlást épített ki.

– Ráadásul ehhez hozzájött, hogy Németországba költöztek, egy új nyelvi közegbe. Nem csak a nyelv volt új, a kultúra is. Hogyan birkózott meg ezzel?

– Ahogy az lenni szokott, amikor bedobnak valakit a mélyvízbe. Először fuldoklik, majd jön a kutyaúszás és egy idő után megtanul úszni. Valahogy így történt velem is. Az eleje egy teljes, totális sokk. Nem volt semmilyen támogató erő mögöttem, a szüleim nem beszéltek németül, nem is ismerték ki magukat azon a helyen egyáltalán. Ők olyan mikroközegbe kerültek, ahol a saját nyelvükön dolgoztak, éltek, egy kis török kolóniában. Én egy másik világban voltam, egy lipcsei általános iskola hétköznapjaiban és próbáltam valamiféleképpen túlélni.

– Egyedül kellett felfedeznie ezt az új világot?

– Teljesen! El voltam látva otthonról ugyan erre a kalandra, de az expedíciót egyedül kellett végrehajtanom.

– A német nyelvet mennyire volt könnyű magára szedni?

– Emlékszem, voltak magamra ébredéseim a nyelvvel kapcsolatban. Kiejtettem például egy szót, amiben egyáltalán nem voltam biztos és kiderült, hogy jól tippeltem, így rakódtak egymásra a szavak. Két év telt el, úgy tíz éves lehettem, amikor – mindmáig pontosan emlékszem a pillanatra – gyermekkorom egyik állandó helyszínén, egy hídon átkelve a magamat kísérő belső monológomban egyszerre csak megállapítottam, hogy lám, két éve vagyunk itt és most már beszélek németül. Ott valahogy egyszeriben tudatosult bennem, hogy jó, lezárult valami, ezt a nyelvet én most már tudom.

– Szokott több nyelven álmodni? Keverednek a nyelvek álmában, ha életének egy bizonyos szakaszáról álmodik?

– Van olyan is. Mindenféle van és az ellenkezője is. Németországban volt olyan is, hogy annyira keveredtek a nyelvek, hogy úgy bukkantak ki mondatok a számból, hogy három nyelvből álltak össze.

– A neve egyes helyeken úgy szerepel, hogy Can Togay. Máshol ott áll ez a János, és tudom, hogy erről is sokat mesélt már. Miért pont a János nevet választotta, van-e ennek valami érzelmi oka?

– Nekem több nevem volt. Amikor Németországba mentünk, nevet is kellett váltanom és nemzetiséget is. Magyarként voltam Németországban, ez a hidegháborúhoz tartozó történet, bonyolult,  most nem mennék bele. A lényeg az, hogy volt egy alias nevem. Imre volt a vezetéknevem és Jan volt a keresztnevem, ami a Can utánérzéséből jött létre. Amikor visszajöttünk Magyarországra, kora gyermekkorom Togay Dzsanjával ellentétben, a rám kényszerített identitásváltásokkal szembeni egyfajta lázadásból úgy döntöttem, Can Togaynak hívom magam. Aztán emlékszem egy alkalomra, egy idős parasztember volt talán, aki becsöngetett hozzánk a Benczúr utcai lakásba valamilyen ügyben. Én nyitottam ajtót, elbeszélgettünk, végül megkérdezte, hogy hívnak. Mondtam, hogy Can. Rámnézett, hunyorgott és azt mondta: „Jankó lesz az!”. Talán ezért.

A második filmemnél kezdtem el a Jánost használni, tudván hogy egy film nagyon drága dolog. Nem magánpénzekről, hanem közpénzről van szó. Fontos ezeknek a pénzeknek a felhasználásában, hogy valamiféleképpen az ország teljesítményeként legyenek elkönyvelve ezek a filmek. Az első filmem még a születési nevemen ment, meghívták Cannes-ba, ezt az úgymond eredményt ezzel a névvel nehezen lehetett itthon megosztani. Amikor a második filmemre készültem, úgy éreztem, hogy nem tehetem meg, hogy ennyire ne lehessen kapcsolni a nevemet az országhoz, amelynek köszönhetem, hogy megcsinálhattam ezt a filmet. Főleg ha egy ilyen viszonylag elszigetelt kultúráról van szó, mint a magyar. Franciaországban történelmi okokból ez már annak idején sem volt akkora probléma, ott lehetett arab néven is filmet rendezni. Én viszont úgy gondoltam, tartozom annyival, hogy beazonosítható legyen, hogy ez a film hol készült. Ráadásul hamis is, ha csak a török név jelöl engem, mert ez így nem fedi teljesen a valóságot. Felvettem a végére a Jánost, Can Togay János, ez egy játék is így, két név olvasatát rejti magában.

Amikor elnyertem a Collegium Hungaricum Berlin igazgatói állását és így kulturális tanácsos is lettem pláne úgy gondoltam, hogy most már valamennyire magyarosítanom kéne – legalább használatban – a nevemet. Nem csak azért, hogy egy magyar kultúrdiplomatának ne legyen teljes mértékben idegen neve, hanem azért is, mert a tárgyalásaim során nem volt kedvem hozzá, hogy hosszasan magyarázzam a nevem. Egészen hálásan reagáltak a partnerek, a Jánossal el lehetett lenni, jól beazonosítható voltam. Idegen nekem most is, nemigen ismerem fel magam ebben a névben, de ettől függetlenül jogosnak tartom, hogy ott van egy magyar név is abban a konglomerátumban, ami engem jelöl.

– A magyarság mennyire tartozik a belső önazonosságához?

– Itt születtem, jórészt itt nevelkedtem, életem túlnyomó részét itt töltöttem – a történetem, sorsom alapvetően kapcsolódik Magyarországhoz, így számomra elválaszthatatlanul.

– A török identitás mikor jött a képbe?

– Az is hozzám tartozik és elválaszthatatlan tőlem. És ez a kettőség, ez a dilemma is hozzám tartozik illetve az ebből adódó kérdések is. Nem véletlen beszélgetünk erről. Egy anekdota ezt elég jól megvilágítja. Van nekem egy igen jó görög barátom – egyébként sok van, mert görögökkel nőttem fel. Ezzel a lánnyal szoros kapcsolatban voltunk és az édesanyja egyszer, úgy jó tíz éve megkérdezte, hogy „és akkor most maga minek érzi magát? Magyarnak vagy töröknek?” És akkor azt mondtam, hogy olyan embernek, akinek ezt a kérdést joggal fel lehet tenni.

Ez dinamikus dolog, ezer apró történetből, fragmentumból, élményből áll össze, folyamatosan oszcilláló szubsztancia ez a fajta identitás, amiben természetesen még más is benne van. Valójában nem is találkoztam még olyan emberrel, akiben ne volna egyfajta hasadtság valamilyen tekintetben: falu-város, származás, két-három nemzet… Ez mindenki számára kihívás. Nálam ez kettős-hármas identitás. Nem mondanám azt, hogy németnek érzem magam, habár volt olyan idő is, de a német kultúra és az ottani tevékenységem – hiszen ma is ott élek és ott dolgozom – jelentős részét teszi ki az életemnek, nem tudnám kivonni magamból, az nem én volnék. Mindez hol áldás, hol átok, de másíthatatlan.

A korábbi kérdésére válaszolva, hogy mennyire volt más ez a kultúrközeg: egyáltalán azt, hogy kultúra, azt Németországban fedeztem fel. Hogy nehéz volt-e gyökeret verni? Ez egy jó kérdés! Jóllehet Magyarország minden tekintetben az alapot jelentette és jelenti mind a mai napig, a Németországban eltöltött évek gyermekkorom legfontosabb, központi része és ilyen értelemben központi része az identitásomnak is. Én ott ébredtem magamra, viszonylag korán ilyen szempontból, mert nyolc évesen az ember még nem szokott magára ébredni, de ha egy ilyen erős és váratlan váltást egyedül kell végigharcolnia, akkor egyszerűen nincs más választása. Ez nem feltétlenül szórakoztató, de mindenféleképpen kulcsa lesz annak, amit az ember mint otthont él meg. Ezt a megharcolt otthont én azóta is magammal hordom és gyakran oda térek vissza magamban. Ezek körül az évek körül forog sok minden, ez egy nagyon intim belső tér, ahová sokat járok.

– Nyilván volt otthon egy csomó dolog: íz, illat, hangulat, ünnepek, amiről akkor nem tűnt fel, hogy török. Milyen érzés volt először Isztambulba menni? Felismert ott valamit ezekből? Ráismert Törökországra, hogy ezt hozza magával a gyerekkorából?

– Igen, nagyon sok minden volt.  Én nagyon későn mentem először Törökországba, már jóval harminc felett voltam. Nem mehettem előbb, mert katonaköteles voltam, de nem akartam több éven át katona lenni. Adódott egy szerencsés megoldás, egy filmet forgattunk, abban a főszerepet játszottam, és a film gázsijából ki tudtam váltani a katonaság nagy részét. A film története is érdekes, meg az útvonal is, amit bejártunk. Törökország nagy részét körbeutaztuk Atatürk egykori vonatán. Pont arról az időszakról, a húszas évekről szól az a film, ami az én szüleim majdani eszmélésének is alapja volt. De még a történetben előforduló szereplők egy része is közvetlenül kapcsolódott a szüleim tevékenységéhez és későbbi ismeretségi köréhez.

Első ottlétem során akadtak olyan kiemelkedő pillanatok, amikor a homlokomra csaptam és azt mondtam, hogy de hát én ezt régóta ismerem, én ezt láttam már! Egy példa: az Égei-vidéken a forgatás egyik szünetében a vonatablakból kitekintve egy idősebb embert figyeltem meg, amint éppen megmosakodott a peronon lévő kútnál. Figyeltem mozdulatait: úgy mosakodott, mint az apám, pedig én úgy gondoltam, hogy ezek a mozdulatok csak az apámra jellemzők. Később értettem meg, hogy az imához való bemosakodás rutinját fedeztem fel rajta. Bár az apám nem volt vallásos ember, ő is így tanult mosakodni.

A legáltalánosabb felfedezés Törökországban az volt, hogy az égvilágon senki sem kérdezte, mi ez a név, ez igen szokatlan és boldogító volt a számomra! Senki sem érdeklődött afelől, akkor magának most hogyhogy ez a neve. Ami még érdekesebb volt, az az, hogy ha bemutatkoztam és még rákérdeztek egy-két szóval például a rokonaimra, észrevettem, hogy nekem itt egy mindig is létező helyem van. Én abban a társadalomban beazonosíthatóan az elődeim leszármazottja, a nagyszüleim unokája, az apám-anyám fia vagyok, bizonyos hitekbe, politikai beállítottságokba, szociológiai, társadalmi helyzetekbe, hálózatokba eleve be vagyok ágyazva. Igen összetett ábra ez. Az ember felmenőinek a történetéből alakul a háló, amin belül ő ugyan a maga módján mozoghat, de a többiek számára mégis pontosan beazonosítható helye van. Ezt én Magyarországon sosem éltem meg, ez az idegenség. Hálás voltam, ha valaki egyáltalán el tudott helyezni, hogy az én személyemen és külföldi származásomon kívül én hogyan vagyok még beazonosítható, például mert éppenséggel ismerte a szüleimet. Ehhez képest ez a pontos helyem mindig is megvolt és a mai napig megvan Törökországban, nem is lehet másként, a sors játéka, hogy pont a konkrét személy, azaz én magam hiányzom jobbára belőle. Ez sajátságos érzés. De persze  sok minden más is volt, ami megérintett és felfedeztem: ismerős ízek, hangok, ételek, a rokonok, pozitív-negatív viszonyulások, a szüleim megítélése, mind megvolt már Törökországban, és ilyen módon csak ott volt meg.

– Elég intenzív élmény lehetett mindezt egyszerre megélni.

– Az volt. Hálaistennek az ember önvédelmi rendszere olykor automatikusan bekapcsol.

– Ezen belül Isztambul bírt-e különös jelentőséggel?

– A szüleim mindketten isztambuliak, legalábbis ott születtek, bár a családjaik a Balkán különböző helyeiről érkeztek. Isztambul volt az a hely, ami az identitás szempontjából releváns volt számomra. Ha úgy tetszik, valamiféle proto-európai közeget is felfedeztem, az apám idejebeli Isztambul nyomait. Ilyen értelemben Isztambul kiemelkedően fontos volt, de utána minden más is. A szüleim nagyon fiatalok voltak, amikor eljöttek, nem láthattak belőle sokat, de nagyon erős volt az affinitásuk és az érdeklődésük az iránt, ami a török provincia, a mélytörök valóság.  Rajtuk keresztül nekem is fontos volt, mint ahogy Magyarországon is egy értelmiségi számára a parasztság, a vidéki létforma valamiféleképpen az ország belső aranyfedezeteként jelent és jelenik meg.

– Márai, szintén “száműzetésben”, a Naplójában veti fel a gondolatot, hogy a “nyelvében él a nemzet” akár szó szerint is érthető. Egy nemzet ételei, étkezési szokásai nagyon fontos részei a kultúrának és mint ilyenek, nyilván meghatároznak minket. Különleges helye van-e a török konyhának a szívében?

– Én otthon török ételeken nőttem fel. Márait továbbgondolva, nem véletlen, hogy bárhol legyen is a világban, minden migráns kolónia első ajánlata annak a befogadó közegnek,  a saját ételei. Nyilvánvalóan ez az, ami a leginkább transzportálható és közvetíthető. Emigránsok között nőttem fel sok ilyen ismerősöm van, az ételeknek központi szerepük van az otthon megőrzésében, de legalábbis felidézésében. Annál közvetlenebb dolog nincs, mint amit az ember a szájába vesz, amit le tud nyelni. A másik „kínálat” az eredetkultúrának azon része, amely szintén könnyen közvetíthető, az a zene. Ez két olyan dolog egyébként, ami a mindenkori befogadó közeget mindig is érdekli.

Az édesanyám nagyon jól főz, ráadásul gazdagítva az eredeti konyhát a sokszínű hatásokkal, amelyekkel élete során kapcsolatba került. Amikor megházasodtam, megpróbáltam ezt a konyhát rekonstruálni, hogy az otthoni ízek meglegyenek. Zsuzsának, a feleségemek ehhez jobb érzéke van, és most már sokkal jobban is ért hozzá, mint én.

– Magyarország az ön gyerekkorában elég elszigetelt ország volt. Ön már akkor multikulturális közegben élt, amikor ez itt még nem volt divat. Azóta sok országban megfordult, sok helyen élt. Ezzel a háttérrel, ebből a szemszögből az a fogalom, hogy „európai polgár” vagy „világpolgár”, jelent-e önnek valamit?

– Fiatalkoromban vonzónak tűnt nekem ez a világpolgár, mert úgy éreztem, esélyt ad ebből az identitásproblémából való szabadulásra. A világ is olyan volt akkor, hogy ez a perspektíva vonzó lehetett. A hidegháborúban nőttem fel, a világ végzetesen ketté volt szakítva, ráadásul egy kultúrán – a nyugati kultúrán – belül volt a legerősebb ez a hasadtság, amiből Kelet-Európának, és így nekem és sorstársaimnak jobbára a bezártság jutott. Szívesen látott volt minden olyan fogalom, amivel ezen a hasadtságon és a bezártságon túl lehetett jutni.

Ma már másképp használnám a világpolgár vagy az európai polgár szót, mert ezeknek a szavaknak a megváltozott helyzet kontrasztjában megváltozott a jelentésük is, nem ugyanúgy működnek, mint negyven évvel ezelőtt. Nem tudnám azt mondani magamra, hogy világpolgár, tekintve, hogy a világ nagyon nagy, Európa sem kicsi. Negyven éve a nyitásnak volt nagy sürgőssége, most annak is nagy sürgőssége van, hogy a konkrét kapcslódásoktól nehogy teljesen eloldódjon minden. Ugyanakkor az ellenreakció sem mentes a kockázatoktól. Ezért óvatosan bánnék a nagy szavakkal.

Természetesen a nyugati kultúra, amihez a legerősebben kapcsolódom, de van keleti vonzalom és hatás is, talán még az iszlám kultúra is több mandinerből. Alapvetően Magyarország, a magyar nyelv és a magyar kultúra a viszonyítási pont persze, valamint származásom összetett rajza de azok az országok is, ahol nevelkedtem, éltem. Sok olyan embert ismerek, akinek valóban nagyon kevert az identitása, fel is szoktuk ismerni egymást, van egyfajta affinitásunk egymás iránt. Összetett érzelmi kérdések ezek: az otthon, a helytállási lehetőségek egy adott kultúrában, mennyiben asszimilálódik, mennyiben nem az ember. Hogyan őrzi identitását, illetve az maga hogyan változik. Ezek nem elvek, meggyőződések, ideológiai jelmezek vagy kulturális programok, hanem valódi emberi sorsok. Sokkal valóságosabbak és bonyolultabbak, mint hogy el lehetne intézni egy olyan szóval, hogy világpolgár.

– Sokfelé élt. Van-e olyan hely, ami különösen kedves a szívének? Hová tud elvonulni?

– Vannak ilyen helyek. A legfontosabb, ahol most is éppen vagyok, a Batonfelvidék, Felsőörs, a házunk. Ez olyan hely, ami a visszavonulás és aktivitás váltakozásában is működik. Vannak helyek, amelyek az életem sarokkövei, ilyen például Görögország. Évente legalább egyszer elmegyek egy ifjúkori barátnőmhöz, aki szintén nagyon kevert identitású. Miatta is érzem otthon magam a kis görög faluban, de talán belső örökségem is ez – felmenőim ezekről a tájakról származnak. Vannak aztán városok, amelyeket nagyon jól ismerek, mindenek előtt és felett Budapest, ami nem csak egyszerűen közel áll a szívemhez, hanem amiből végül is vagyok. Budapestinek vallom magam. De mindig élmény megérkezni Isztambulba is, ez nem kérdés. Lipcse a gyermekkorom helyszíne, gyerekkori barátaimat gyakran látogatom. Volt egy erősen franciabarát szakasz is az életemben, Párizsban éltem és tanultam hosszabban. Ez most már nincs olyan erősen jelen, de nagyon sokat adott: egy nyelvet, amit szívesen használok és a mai napig tartó valódi barátságokat. Finnországot, a finn vidéket szeretem, nem is tehetek másként, a feleségem félig finn, így a gyermekeink is részben azok, négy évig éltem ott, számos ottani baráttal, rokonunkkal tartjuk a kapcsolatot. Sok adottsága van Finnországnak, ami kimondottan hiányzik, ha nem vagyok ott. Ezek azok a helyek, amelyekhez közvetlen, sorsbéli közöm van és amelyek így hozzám tartoznak, amelyek megszólítanak, erőt adnak. Az ember nem a bőrénél ér véget, hanem folytatódik ezekben a kapcsolódásokban. Az érzelmi kötődései és a történetei építik az embert, és ez az, ami otthont teremt.

Az én esetemben ugyanakkor az idegenség is hozzátartozik otthon-érzethez. Paradox, de nekem fontos, hogy bizonyos mértékű idegenséget újból és újból megélhessek, mert azt annyira ismerem.

– Az idegenségben van otthon?

– Igen, részben. Az idegenség érzése is kell ahhoz, hogy az otthont megéljem.

Can Togayjal a november 21-én a MagNet Házban találkozhatnak, ezúttal ő lesz a vendég a  Türkinfo Pilav ve Sohbet Günleri beszélgetős estjén.

Kertész Erika – Türkinfo


1 COMMENT

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here