„Nem kéne talán mégis valami szépet és jót is írni Törökországról?”

           

            A címben olvasható váratlan és meglepő kérdést valaki a minap szegezte egy barátom mellének. A panaszkodóról annyi tudható, hogy régóta lelkes és rendszeres látogatója a szóban forgó országnak, és általában is őszinte barátja a bennünket szintén szívbéli barátjuknak tekintő törököknek. Most amiatt értetlenkedett, hogy – nem számítva az idegenforgalmi méltatásokat legkedveltebb úti célja vendégszerető lakosságáról, elbűvölő tájairól, természeti szépségeiről és épített örökségéről –, ha az ottani általános helyzetről szóló beszámolókat tekinti, bárhogy igyekszik is, egyetlen elismerő szóra sem bukkan a médiumokban – sem itthon, sem külföldön.

            Hogy ez pontosan így van-e, természetesen kérdéses. Kétségtelen azonban, hogy szembeötlő az a kiáltó ellentét, ahogy a világ napjainkban érzékeli Törökországot azzal szemben, miként a két évtizeddel ezelőtti időkben és még jó néhány évig vélekedett róla.

            Több mint húsz évvel korábban a mára szinte példátlan jogkörrel felruházott Recep Tayyip Erdoğan köztársági elnököt – akkor még hosszú politikai pályafutásának sokat ígérő és sikeres kezdetén – a hazai és a nemzetközi sajtó teljes joggal ünnepelte vérbeli reformerként, aki az iszlám demokrácia kiteljesítésének újszerű jelszavával lépett fel. És akik később nyomon követték erőteljes gazdasági felfutástól és általános fejlődéstől kísért kormányzását, aztán is még sokáig tapasztalhatták egyre növekvő otthoni népszerűségét. Közkedveltségét olyan korszakos jelentőségű kezdeményezései is tápláltak, mint amilyen egyebek között az addig hivatalosan tagadott kurdkérdés tényleges meglétének nyilvános elismerése és e népes kisebbség ügye felkarolásának ígérete volt.

            Mára azonban sokan úgy látják – nem utolsósorban a mind szélesebb körben terebélyesedő és összefogásra törekedő ellenzék soraiban –, hogy Recep Tayyip Erdoğan több alapvető kérdésben megtagadta korábbi önmagát. Így feladta az égető kurd probléma megoldásának lehetőségét, amelyet titkos tárgyalások útján maga is sokáig szorgalmazott. Mindeközben külföldi híre-neve és hazai tekintélye is erősen megkopni látszik. S hiba lenne ezért másokat, a külföldet kárhoztatnia, elsősorban csakis magára vethet. Legalábbis így vélekedik a politikai megfigyelők tetemes hányada. Annak ellenére is, hogy ezek az elemzők nem tévesztik szem elől azt sem, hogy milyen érzékeny politikai reakciót válthatott ki a hivatalos Ankarában és általában a török közvéleményben az Európai Unió méltatlanul következetlen és halogató politikája a már tagjelölt Törökország felvételével szemben, valamint a kormánnyal való nyugati szolidaritás jól érzékelhető késlekedéssel való kinyilvánítása a 2016 nyarán megkísérelt katonai puccs idején, amikor az elnök élete is veszélyben forgott.

            Jelenleg a török gazdaság gyengélkedése, a folyamatos pénzromlás, a váltakozó mértékű árfolyamesés, főként pedig az államfő által erre a jelenségre felkínált és sokak szerint hamis gyógyír egyre élesebb kritikára sarkallja a bírálókat. S ez az, ami a közeledő 2023-as elnök- és nemzetgyűlési választásokra való tekintettel legérzékenyebben érintheti, legsebezhetőbbé teheti az eddig megrendíthetetlennek tetsző erdoğani rendszert az immáron huzamosabb ideje mérhető választói bizalomgyengüléssel szemben.

            A minap helyszíni tudósításában lehangoló látleletet tárt olvasói elé a Frankfurter Allgemeine Törökország-ismerője, a mindig tárgyilagosságra törekvő Rainer Hermann. A befolyásos német újságíró a szerinte „visszafordíthatatlanul” válságba vezető politika következményeit ecsetelte, s az ankarai Cankaya kerület híres Kızılay terén ingyen ételosztásra várakozó diákok hosszú sorát látta. De ilyen szokatlan látványról nemcsak ő, a külföldi, hanem Bülent Mumay ismert török újságíró is beszámolt. A tősgyökeres isztambuli publicista az 1978 óta tevékenykedő jótékonysági hálózat, a Halk Ekmek (Nép Kenyere) bolthálózat üzletei előtt az átlagosnál olcsóbb kenyérért sorban állókról írt. A jelenet a hetvenes évekre emlékeztette, amikor a Ciprus ellen végrehajtott török katonai akcióra válaszul nemzetközi gazdasági rendszabályokat léptettek életbe, s hiány keletkezett közszükségleti cikkekben. Ma is sokan emlékeznek a sorbaállásra benzinért, étolajért, gázpalackért.

            A török líra és a fogyasztói árak védelmében azonban az elnök elutasítja a kamatemelés politikáját, a központi bankot is inkább kamatvágásra ösztönzi, s legutóbbi tévébeszédében is arra hivatkozott: igaz muzulmán hitének parancsa szerint cselekszik, amikor tartózkodik kamatszedéstől. Belügyminisztere, Süleyman Soylu az ősi fővárosban, Bursában nagy hallgatóság előtt szintén az isteni gondviselésre való hivatkozással magyarázta a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP politikáját. „Isten tudatában van annak, hogy az AKP soha nem árulta el népét – idézte a baloldali Duvar hírügynökség. Az AKP a néptől eredezteti hatalmát, de ne csupán cselekedeteinket nézzétek! Mert mi nem egyszerűen magunk cselekszünk, hanem Allah irányításával, sugallatára”.    

„Ilyen gyalázatot még soha nem látott a világ Törökország modern kori történetében – jellemezte Erdoğan kamatláb-politikáját Kemal Kılıçdaroğlu, az ellenzéki Köztársaság Néppárt (CHP) elnöke. Ezért ezt a személyt, aki így irányítja az államot, el fogjuk számoltatni minden egyes elköltött garassal” – jelentette ki. Egyúttal megpendítette, hogy a jelenlegi államfővel szemben vállalná a jelöltséget a jövő év júniusában esedékes elnökválasztáson. Ehhez azonban még teljes egyetértésre lenne szükség az általa is képviselt ellenzéki tömörülésben, a Nemzeti Szövetségben (Millet İttifakı), amely a magát szociáldemokrata szelleműségűnek valló CHP-ból és a jobboldali Jó Pártból (İYİ) tevődik össze. Ez áll szemben az AKP, valamint a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) és néhány kisebb iszlámszínezetű és jobboldali párt alkotta Népközösségi Szövetséggel (Cumhur İttifakı), amelyet Erdoğan vezet. Az államfő „teljes zűrzavar és országos káosz” szításával vádolta meg a személyét támadó ellenlábasát, amiért pontos adatok megszerzéséért „be akart hatolni” a statisztikai hivatalba és a közoktatási minisztériumba. A CHP-elnök előbbit azért óhajtotta volna felkeresni, hogy „valós képet alkothasson az elszabadult infláció tényleges mértékéről”, a másik intézményben pedig tájékozódni szeretett volna afelől, hogy az elnöki palota valóban „jogtalan előnyök biztosítása útján juttat-e hivatalba bizonyos érdemtelen tanárokat”. Biztonsági őrök azonban mindkét esetben útját állták a legnagyobb ellenzéki párt vezérének, s megakadályozták belépését…

            Erdoğan a napokban fejére olvasta az egész ellenzéki tábornak, hogy tagjai kormányellenes tüntetésekre utcára akarják vinni az embereket, amire természetesen csakis erélyes fellépés lehet a megfelelő válasz. „Jól vigyázzanak, mert könnyen a 2016. július 15-i puccsisták sorsára juthatnak” – figyelmeztetett. A megszólítottak sem késlekedtek a határozott válasszal. Meral Akşener asszony, a Jó Párt elnöke azt ajánlotta a szerinte hallucináló államfőnek, hogy inkább kezeltesse magát elmeorvossal, azonnal keresse fel pszichiáterét, mert aki ilyen fenyegetésekre ragadtatja magát, annak csakis kényszerképzetei támadhattak.

             „Összefogásunk pártjai közül egyik sem óhajtja utcára vinni szavazóit” – hangoztatta Ali Babacan, a Demokrácia és Fellendülés Pártjának (DEVA) elnöke. Ő szintén felháborodottan visszautasította az államfő szavait, aki szerinte „egyszerűen árnyékbokszolásra adta a fejét, és képzeletbeli ellenségképet kerget”. Megszólalt újra Kemal Kılıçdaroğlu is, bejelentve, hogy CHP-párttagságát kifejezetten arra utasította, hogy ne özönöljék el az utcákat, hanem türelmesen várják ki a választásokat. „Az államfő – vádaskodásaiból következtetve – valamiféle külön álomvilágban él” – mondotta.

Illusztráció: Selçuk Demirel

             A török kormány legtöbbet azzal ártott országa tekintélyének, egyben leginkább azzal zilálja szét még inkább a társadalom kötőszövetét, összetartó erejét, hogy lényegében kisajátította az igazságügyet. Ezzel távolodott legmesszebb attól a Nyugattól, amelynek civilizációját, demokratikus berendezkedését a modern kori törökség legjobbjai mindenkor legfőbb eszményképüknek tartották, s ahová utódaik is mind a mai napig tartozni vágynak, igyekeznek. E probléma súlyosságát jól mutatja Osman Kavala és Selahattin Demirtaş esete, a hatalom velük szembeni eljárása: immáron hosszú ideje tartó fogva tartásuk homályos,   vádak váltakozóak.

            Előbbi ismert üzletember, bőkezűen adakozó emberbarát és politikai aktivista, akit nemcsak azzal gyanúsítottak meg, hogy „Soros György szolgálatába szegődött bajkeverőként” Isztambulban ő tüzelte fel a környezetvédő ifjúsági civil szervezeteket a 2013-as Gezi parkbéli tüntetésekre. Ez a békés megmozdulás a durva rendőrségi beavatkozás után országos méretű politikai ellenzéki mozgalommá terebélyesedett. De azt is rá akarják bizonyítani Kavalára, hogy „kémtevékenységet folytatott” , s egy Henry Barkey nevű ismert amerikai egyetemi tanárral együttműködve „előkészítette a katonai puccskísérletet”. Ugyanebből a célból állítólag titkos kapcsolatot tartott fenn a tengerentúli számkivetésében élő muzulmán hitszónokkal, Fethullah Gülennel is. Ez a ráfogás azért is veszélyes, mert Gülenről Törökországban széles körben valóban bizonyítottnak tartják, hogy része volt a puccs „távirányításában”. Ő az a hodzsa, tanító, aki egykor a békére nevelés céljából vallási alapú nemzetközi iskolahálózatot tartott fenn, s korábban – szakításukig – Recep Tayyip Erdogan közeli eszmetársaként volt ismert.

            Kavala azonnali szabadlábra helyezését eddig hiába követelte az Európa Tanács és az Emberi Jogok Európai Bírósága (ECHR). Az ankarai hatóságok éppoly kevéssé reagáltak e két tekintélyes nemzetközi testület felszólítására, mint a Selahattin Demirtaş elengedése iránti sürgetésükre, aki 2016 novemberében történt jogtalan bebörtönzéséig a Népek Demokratikus Pártjának (HDP) vezetője volt. Az ő ügye megvádolása terrorpropaganda terjesztésével, valamint a földalatti fegyveres kurd PKK-szervezettel való összejátszással – messze túlmutat a személyén. A diyarbakıri ügyvéd a törökországi kisebbségek, főként a kurdok érdekeit képviselő pártja, a HDP élén nagy népszerűségre tett szert. A HDP a 2015. júniusi általános választásokon az ő vezetésével történelmi eredményt ért el: a török nagy nemzetgyűlés parlamenti bejutási küszöbét, az elsősorban a kurdok elé állított 10 százalékos mesterséges törvényhozási akadályt átugorva 13,1 százalékos szavazati aránnyal először alakíthatott önálló képviselőcsoportot.

            Selahattin Demirtaşnak a politikai életből való kiiktatása, valamint számos törvényesen megválasztott kurd önkormányzati képviselő önkényes leváltása, a török–kurd békefolyamat felújítását szorgalmazó egyetemi oktatók katedrájukról való eltávolítása része Erdoğan ama „új kurdpolitikának”, amely arra irányul, hogy a PKK kurd fegyvereseivel való leszámolással egyidejűleg jelentősen visszaszorítsa a kurd politikai mozgalmat is. A kurdok erős megszorongatására irányuló törekvése azonban eddig nem járt eredménnyel, sőt ellenkezőleg, az általa vezetett AKP további gyengülésére vezethet. Intő példa lehet számára, hogy a legutóbbi önkormányzati választásokon a CHP-színekben induló Ekrem İmamoğlu Isztambulban köztudottan éppen az ottani nagy kurd közösség támogatásával hódította el a főpolgármesteri címet az addigi AKP-vezetéstől.        

            Ám Erdoğan még mindig annyira biztosnak látszik a dolgában, hogy elbizakodottságában nyilvánosan élcelődve lefitymálta önkényesen börtönben tartott kurd ellenfelét és annak pártját, a HDP-t. Azt állította, hogy elerőtlenedett soraikból még egy tömeggyűlésre sem futná. Demirtaş azonban Twitteren alaposan visszavágott a rajta és mozgalmán gúnyolódó államfőnek. Felszólította, hogy álljon ki vele versenyre a Yenikapı téren, az isztambuli tömegmegmozdulások hagyományos színterén. „Az győz, aki több embert képes vonzani a gyűlésére. Aki viszont kevesebbet, az rögvest adja fel politikai pályáját. Áll az alku?” – kérdezte nem minden irónia nélkül. Megkockáztatta azt a némileg derűlátó és túlzó feltételezést is, hogy ha ő lehetne az ellenzék közös jelöltje, akkor a börtönben ülve is megnyerné az elnökválasztást.

            Eközben azonban a hatalom sehol sem engedi ki a kurd mozgalmat vasmarkú szorításából: a minap a rendőrség a nyugati Manisa tartományban házkutatást tartott a HDP kilenc aktivistájánál, hármat közülük elengedett, hét személyt őrizetben tartott – számolt be róla a Mezopotamya hírügynökség és a Stockholmi Szabadságközpont (SCF). A detektívek elkobozták Demirtaş fogságban írott több megjelent művét, közöttük szépirodalmi alkotásait, s ezeket később „terrorpropaganda terjesztésének bűnügyi bizonyítékaiként” bemutatták a sajtónak. A kiállított tárgyak között találhatók a kurd mozgalom vörös, zöld és sárga színeiben pompázó sálak, valamint fényképek, amelyek olyan gyermekeket ábrázolnak, akik életüket vesztették a török fegyveres erők délkelet-törökországi kurd vidékeken végrehajtott terrorellenes tisztogató hadműveletei során.

            A török nagy nemzetgyűlés tavaly év végi ülésén belefojtották a szót egy kurd HDP-képviselőbe, mert kurdul mert megszólalni. Ayşe Sürücü asszony felszólalása közben jelezte, hogy egy-két mondatot kurdul is szeretne előadni. „Ebben az országban tiltva vagyon a kurd beszéd, a kurd zene és a kurd játékok” – mondotta. Amikor idáig ért, az ülést vezető Sadi Süreyya Bilgiç parlamenti alelnök felkérte, hogy a nemzetgyűlésben közérthető nyelvet használjon. A képviselő asszony azonban beszédét kurdul folytatta, mire az AKP választási szövetségese, a szélsőjobboldali és közismerten kurdellenes MHP képviselőcsoportjából Levent Bülbül rászólt az alelnökre, hogy szakítsa félbe a szónoklatot. Bilgiç ekkor figyelmeztette Sürücü asszonyt, hogy ha nem hagyja abba, kénytelen lesz elnémítani mikrofonját. Ezt meg is tette, s csak akkor kapcsolta vissza, amikor a kurd képviselőnő törökül folytatta beszédét.

            Ayşe Sürücü végül megkérdezte: „Miért nem tűritek meg itt a kurd nyelvet? Elvégre nekem kurd az anyanyelvem, amit el kéne fogadnotok. De hát mi kurdok vagyunk, ne legyetek már annyira ellenségesek velünk szemben!” Ugyanitt Nusrettin Maçin kurd képviselőt a Kurdisztán szó használatáért fegyelmi büntetésül három alkalomra kitiltották az ülésről.

            Mindez olyan országban történik, ahol a kormány huzamosabb ideje mindent megtesz, hogy máskülönben is mind hatékonyabban szűkítse egyre változatosabb és sokszínűbb politikai ellenzéke, vetélytársai megnyilvánulási lehetőségeit. Ahol a kormány a katonai hatalomátvétel-kísérlet meghiúsítása után rendeletileg betiltott 60 rádió- és tévéállomást. És már jóval korábbtól fogva arra törekedett, hogy leginkább kormánybarát nagytőkés vállalkozók kezére juttassa e hatalmas ország legbefolyásosabb médiumait. Mára ez az arány elérte a 85 százalékot. Ide tartoznak azok az újságok és elektronikus hírközlő eszközök, amelyek a hivatalos irányvonalnak megfelelően, illetve arra átállva a Recep Tayyip Erdoğan által megtestesített rendszer iránti rokonszenvre és e kormányzás választások utáni fennmaradásában való reménykedésre hangolják a tömegeket.

            A fentiekben ismertetett látlelet roppantul elszomorító. S felveti a kérdést, hogy innen egyáltalán milyen út vezethet azoknak a reményeknek a megvalósulásához, amelyeket törökországi demokraták dédelgetnek szívükben hazájuk jövőjét illetően. Törökország külföldi barátai is megértik ezt a dilemmát. Ezért az is érthető, hogy amikor a cikkünk címében szereplő kérdést feltették barátomnak, tehát hogy “Nem kéne talán mégis valami szépet és jót is írni Törökországról?”, elmondása szerint nem tehetett egyebet, mint hogy tanácstalanul széttárta karját. S csak annyit válaszolt, hogy valóban erre kellene törekedni. Eszményi helyzetben. A jelenlegi azonban cseppet sem ilyen. De hogy ne is ilyen maradjon, ahhoz vagy a kormánynak kell jobb belátásra térnie, s gyökeresen változtatni politikáján, ami ilyen rövid távon kevéssé valószínű, vagy magát a kormányt kell megváltoztatni. S ez egyben a közelgő választások tétje is.

Flesch István – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here