Különös ünneprontás török emléknapon

            A nyájas olvasó minden bizonnyal szigorúan összevonná a szemöldökét, ha olyan tanulmányt tennének elébe a nándorfehérvári diadalról, amelyben egyáltalán nem esik szó Hunyadi Jánosról. Szintén bosszankodva értetlenkedne, esetleg szörnyen fel is lenne háborodva, ha a szabadságharcról szóló előadásában valamely tudós történész egyszer sem említené meg Kossuth Lajos nevét. És ugyanúgy tűrhetetlennek tartaná, ha valaki – időben még közelebbi példában – úgy próbálná érzékeltetni a britek háborús helytállását, 1940-ben vívott élethalálharcát a náci Németországgal, hogy a történetből kihagyná a megalkuvást és meghátrálást nem ismerő Winston Churchillt. Mindez teljes képtelenség lenne.

            Törökországban azonban a napokban mégis megtörténhetett valami ehhez hasonló. A Cumhuriyet című napilap szerkesztőinek figyelmét nem kerülte el egy magas szintű állami hivatal vezetőségének ismétlődő, tehát véletlennek nem tekinthető, így alighanem már rendszerszintű mulasztása. Az éles szemű riporterek kipécézték ugyanis, hogy a muzulmán hit teológiai, lelkiségi és gyakorlati kérdéseiben legfőbb tekintély, a vallásügyek igazgatósága, törökül diyanet egy centenáriumi esemény történelmi, sőt világtörténelmi jelentőségét méltatva megint „kifelejtette” egy száz évvel ezelőtti győztes csata török hadvezérének a nevét. Ez az „emlékezetkiesés” hihetetlennek tűnhet fel abban a nyolcvanmilliós lélekszámú országban, a Török Köztársaságban, amely e nagy névnek köszönheti létrejöttét, s ahol az iskolai osztályokban és közhivatalokban mindenütt látható kifüggesztett arcképe.

Gázi Musztafa Kemál

            Igen, a kegyes olvasó rögtön kitalálta, hogy Gázi Musztafa Kemál pasáról, a későbbi Atatürkről van szó. És arról az ütközetről, amelyben az ő és vezérkara irányításával 1922. augusztus 30-án a török nemzeti-hazafias erők lehengerelték és megfutamították az országban 1919 májusa óta pusztító görög inváziós sereget. A felszabadító háborúban e döntő csapást Dumlupınar városánál mérték a kezdetben Anglia által ösztönzött-támogatott hódítókra, akiknek athéni irányítói közismerten újbirodalmi, szinte Nagy Sándor-i álmokat kergettek. Erről a hadműveletről emlékezett meg Ali Erbaş, a diyanet elöljárója a győzelem ünnepe, törökül Zafer Bayramı alkalmából oly módon – miként ezt a Cumhuriyet (Köztársaság) újságírói megállapították –, hogy „immáron saját új hagyományát követve pénteki prédikációjában ez alkalommal sem szorított helyet a köztársaság alapítójának, Atatürknek”. Viszont hangsúlyozta, hogy „ez a hónap más dicső győzelmünknek is tanúja volt”, s így Dumlupınar mártírjain kívül az elöljáró fejet hajtott a Malazgirt vagy Manzıkert helységnél 1071. augusztus 26-án kivívott diadal hőseinek emléke előtt is. Ebben az ütközetben a szeldzsuk törökök legyőzték a Bizánci Birodalom seregét, s így – mint Ali Erbaş mondta  – „ajtót tártak az iszlám előtt Anatóliában, és nemzetünknek otthont teremtettek”.

            A történelem a nemzetek emlékezete. Nem egyszerűen csak múlt, hanem a jövő építése is – folytatta. Ebből az alkalomból ismét kegyeletes hálával és irgalmas együttérzéssel emlékezem drága mártírjainkra és gáziainkra, hős veterán hitharcosainkra, akik Ádámtól napjainkig isten nagyobb dicsőségére életüket áldozták – jelentette ki.

            Korunk gazdasági válságáról szólva csak „anyagi szűkösséget” említett. Ám hozzáfűzte: „aki szükséget szenved és azt kérdezi, vajon Isten mikor segít, annak tudnia kell, hogy ha imádkozik, akkor már közeli legkönyörületesebb isteni urunk közbenjárása. S e jó hírre lelkünk nyugalomra lel.”

            Mint a fent idézett ellenzéki, baloldali lap hírmagyarázatában emlékeztet, a közvélemény ellenérzésekkel reagált arra, hogy újabban mintegy száműzik Atatürköt azokból a pénteki imákból, amelyeket a diyanet ír elő erre a felszabadító háborús győzelmet megidéző ünnepi időszakra. A vallásügyi hivatal legutóbb például ki sem fejezte jókívánságait az Atatürkről való megemlékezés, az ifjúság és a sport május 19-i ünnepén. A diyanet elöljárója, Ali Erbaş sem osztott meg alkalmi gratulációs üzenetet a közösségi médiában.

            Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök rövid Twitter-üzenetében elevenítette fel a török hazafias erők száz évvel ezelőtt, 1922. augusztus 26-án indított nagy általános támadását, amelynek 1922. augusztus 30-án részét alkotta a dumlupınari diadal is, s amelynek során szeptember 9-én visszafoglalták Izmirt, majd 18-ára teljes győzelmet arattak az Anatóliából végleg távozásra kényszerített görög erők felett. Erdoğan megállapította: „A nagy általános támadás (büyük taarruz) népünk felemelkedésének, függetlenségének és szabadságszeretetének egyik jelképe. Századik évfordulója alkalmából hálával emlékezem meg nemzeti küzdelmünk minden hőséről, különösképpen Gazi Mustafa Kemalról.

            Idáig érve fontos tisztázni, hogy Atatürk emlékét a Török Köztársaságban változatlanul általános tisztelet övezi – a nép és a hivatalosságok körében egyaránt. Ezt a tiszteletet éppúgy megadják nevének a muzulmán hagyományokat ápoló, mélyen vallásos emberek is, mint az erősen szekularizált, világi beállítottságúak. A köztársaság-alapító történelmi személyisége továbbra is „szent és sérthetetlen”. Atatürköt szóban vagy írásban nem lehet „bántani” súlyos következmények, akár teljes politikai tekintélyvesztés nélkül. Bizonyos állításokkal ellentétben ő nem volt vallásellenes – édesanyja istenfélő muzulmán asszony volt –, beállítottsága egyértelműen csak antiklerikálisnak nevezhető. Nemzeti és haladó iszlámot óhajtott teremteni. A megreformálandó, korszerűsítendő vallás szervezeteit és papságát, valamint a közoktatást állami világi felügyeletnek rendelte alá, szemben azzal a felszámolt rendszerrel, amelyben az államot a szultánsággal összefonódott és megcsontosodott teokrácia uralta – a szultán egyben kalifa, az egész muzulmán közösség, vagyis az egyetemes iszlám világ legfőbb vallási és politikai őrének és oltalmazójának is számított. A nagy államférfinak a viharos sebességű és radikális, sok esetben kíméletlen és sokféle érdekeket sértő reformjai idején természetesen volt személyét és intézkedéseit megtagadó burkolt vagy nyílt vallási ellenzéke is, amely – bár teljesen jelentéktelen formában – akár napjainkig is nyomon követhető.

            A Gazi Mustafa Kemal pasa és a később Atatürk iránti társadalmilag és politikailag kötelező tisztelet magadásának vitathatatlan keretein belül azonban a harmadik évezred hajnala óta, pontosabban Recep Tayyip Erdoğan immáron korszakos kormányzása idején legmagasabb hivatalos szinten is fokozatos és változatos erősségű hangsúlyeltolódások érzékelhetők a modern török történelem legnagyobb alakjának értékelésében, érdemeit, jelentőségét és az egész török történelem egészében elfoglalt helyét illetően. A cikkünkben tárgyalt alkalmi „emlékezetkihagyás” vagy „névfelejtés” már ebbe a „folyamatosságba” illeszkedik.

            Mindez összefügg az oszmán múlt lassú és módszeres újraértékelésével. Ennek eddigi talán leghangosabb mozzanata a török államfő II. Abdülhamid szultán halálának századik évfordulóján, 2018-ban tartott ünnepi beszéde volt, amely „tárgyilagos történelmi szemléletváltásra” mozgósító szónoki hangfelütésével némelyek fülében valóságos politikai jeladásnak, félelmetes szellemi üstdobpergésként hatott. Erdoğan kárhoztatta azokat a politikusokat, akik szerint a szultán „merőben ellentéte” volt Gazi Mustafa Kemalnak, s rendszere is gyökeresen eltért a köztársaságétól. Márpedig – így következtetése – a Török Köztársaság az Oszmán Birodalom folytatása. Persze változtak a határok, a kormányforma is változott, a lényeg ugyanaz maradt. A lélek is ugyanaz maradt, és sok intézmény is azonos. Mi büszkék vagyunk egész történelmünkre, korszakok megkülönböztetése nélkül – hangoztatta, kiváltképp elhatárolódva „azoktól, akik azt szeretnék, ha országunk történetét csak 1923-tól, a köztársaság kikiáltásának évétől számítanánk”.

II. Abdülhamid szultán

            Noha II. Abdülhamid szultán egyike volt azoknak a legfontosabb, leglátnokibb és leginkább stratégiai gondolkodásra képes személyiségeknek, akik nyomot hagytak az utóbbi 150 év történelmében – hangsúlyozta –, ő egyben az egyik legfájdalmasabb áldozata a török közgondolkodást jellemző kemény ideológiai szembenállásnak… Némelyek sokáig azzal vélték leghatásosabban bizonyítani a köztársasághoz való hűségüket, hogy a szultán emlékét sértegették, hagyatékát leszólták…

            A török baloldali sajtóban megütközést keltett, hogy az ünnepi szónok akkor – más összefüggésben – érdemeit méltatva tisztelettel adózott annak a híres Necip Fazıl Kısakürek írónak is, aki – mint kutatók emlékeztettek – még 1947 és 1967 közötti írásaiban is „a zsidók bábjainak” minősítette a forradalmi Egység és Haladás Bizottságának ifjútörökjeit, akik letaszították trónjáról Abdülhamidot, beharangozva ezzel az egykor hatalmas birodalom végleges felszámolását. Ebben a mozgalomban indult Mustafa Kemal politikai pályája is.

            Ami pedig a nagy befolyású diyanetet, a vallásügyek hivatalát illeti, amely országosan mintegy kilencvenezer mecseti prédikátor imámnak küldi szét a központilag megfogalmazott pénteki ima szövegét, s amely történetünkben fontos emléknapon „feledkezett meg” Atatürk említéséről, baloldali török hírmagyarázók szerint egyre inkább a török államfő politikájának szolgálatába szegődik. Ez élesen megmutatkozott például abban, hogy Ali Erbaş elöljáró a török fegyverek győzelméért való fohász elmondását ajánlotta imámjainak 2018. január 20-án, azon a napon, amikor a török katonák a szíriai határt Afrínnál átlépve megkezdték hadműveletüket kurd „terroristák” ellen. Ugyancsak ez alkalommal üdvösnek mondta A győzelem című 48. szúra recitálását a Koránból. Teológiai szempontból pedig Mohamed próféta hajdani győzelmei közvetlen folytatásának nyilvánította a török fegyveres erők szerinte Allah segítségével napjainkban kivívott diadalait.

            Kiáltó az ellentét az Ali Erbaş vezette jelenlegi hivatal működése, teológiai megnyilvánulásai, véleményei és a 2010-ben leváltott előd, a nyugati iskolázottságú Ali Bardakoğlu teológiaprofesszor, nemzetközi hírű vallástudós által irányított diyanet tevékenysége között. Utóbbi eleve azon fáradozott, hogy állami hivatalát önálló, autonóm szervezetté alakítsa át, lehetőség szerint kivonva a közvetlen politikai befolyásoltság alól. Újítóként két fontos helyen is jogi végzettségű asszonyokat nevezett ki mecseti muftik tanácsadóivá, helyetteseivé. Hivatali környezetében rossz néven vették tőle azt a meggyőződését is, hogy a muszlim fejkendőviselésről maguk az érintettek hivatottak dönteni. Fáradozott a muzulmán-katolikus vallásközi párbeszéd előmozdításán, s ennek szellemében találkozott a Törökország látogatáson tartózkodó XVI. Benedek pápával, és tanácskozott vele e kérdéskörről. Tolerancia és liberális szemlélet jellemezte a jelentős részben kurd etnikumú anatóliai alevi hitűek iránti magatartását, szorgalmazta önálló osztály kialakítását a diyanetben a szunnita többségétől eltérő hittéteteket valló török és kurd aleviták helyzetének javítása érdekében. Velük szemben mindmáig több helyen előítéletesség tapasztalható.

            Ali Erbaş legutóbb nagy nyilvánosság előtt ismét hallatta súlyos szavát egy hitéletet és művészetet egyaránt érintő fölöttébb kényes ügyben. Igaz, nem elsőként szólalt meg, hanem csupán követte a kormányzó AKP több magas állású tényezőjének, így szóvivőjének, valamint igazságügyi és oktatási miniszterének felháborodott nyilatkozatát. Mindannyian ugyanis szinte kórusban elítélték az ország egyik legismertebb popzenészét, Gülşen énekesnőt, zeneszerzőt és szövegírót, teljes nevén Gülşen Bayraktar Çolakoğlut, amiért valakiről egy előadása alkalmával még áprilisban – állítása szerint csak tréfából megjegyezte: érthető, hogy ez az alak perverz, hiszen ezt a tulajdonságát imám- és prédikátorképző iskolájából hozta magával. Ezzel ott feltárt állítólagos szexuális visszaélésekre célzott. Erbaş elfogadhatatlannak nevezte a törökül imám hatipként ismert muzulmán vallási tanintézmények, tanáraik és tanulóik megsértését. Ezeket az iskolákat – mondta – a jóra való nevelés, a jó erkölcs terjesztése és a gonosz elutasítása végett alapították, és e célokat szolgálják már hetven éve.

            Az ügyet azonnal jogi útra terelték. A 46 éves művésznőt, akit lelkes hívei „török Madonnának” hívnak, az oktatási minisztérium „társadalmi gyűlöletkeltés” vádjával feljelentette, a megindított eljárás során pedig a bíróság augusztus végén elrendelte letartóztatását. Isztambuli otthonából börtönbe vitték. Később gyermekére való tekintettel a vizsgálat végleges lezárásáig házi őrizetbe helyezték. Az ügyészég vádiratában egytől három évig terjedő szabadságvesztés kiszabását indítványozta.  A hatósági fellépés azonnali tiltakozást váltott ki. A Fenerbahçe labdarúgó csapatának egyik mérkőzésén a szurkolók tüntetőleg kórusban elénekelték egyik népszerű dalát.                  

            A hivatásos zeneművészek szövetsége (MÜYORBIR) tiltakozó nyilatkozatot tett közzé, és szolidaritásáról biztosította Gülşent, Emlékeztettek arra, hogy „a művészek újabban állandó bírálatnak vannak kitéve öltözékük, etnikai hovatartozásuk, műsorszámaik és politikai nézeteik miatt. Szövetségünk tagjainak ugyanakkor eddig nem tapasztalt külső beavatkozással és szankciókkal kell szembenéznie. Engedtessék meg nekünk, hogy úgy véljük: jeles tagunk letartóztatása nem jogi, hanem politikai döntés volt. E határozat mielőbbi érvénytelenítése életbevágóan fontos lenne országunk és demokráciánk jövője szempontjából. Leghőbb óhajunk, hogy a kormány inkább olyan politikát kövessen, amely átöleli és egyesíti a művészeteket és művészeket. Ezt tisztelettel közöljük a közvéleménnyel” – olvasható a Birgün című baloldali hírportál ismertetésében.

            Gülşen a közösségi médiában bocsánatot kért a megbántottaktól, elutasítva azonban alantas szándéknak, bűncselekmény elkövetésének a vádját. Hazáját szerető művész vagyok, aki tiszteletben tartja országunk minden értéket és mindenki érzékenységét, és látóköréből, figyelméből senkit nem akar kirekeszteni – írta, hozzáfűzve, hogy a hónapokkal korábban kollegiális környezetben mellékesen elejtett „tréfás szavait” videón az „emberek megosztására törekvők provokációs célzattal terjesztették”.

            Mindamellett kétségtelen, hogy noha a „sok embert szíven ütő” szavaiért való bocsánatkérését méltányolta a legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt (CHP), a tréfa valóban nagyon rosszul sült el, és sajnálatos társadalmi hatást keltett. Bárhogy volt is, a „vallásiskolák romlottságán viccelődő” művésznő enyhén szólva tapintatlanságot követett el hithű muzulmánokkal szemben.

            Ám a török jogászok szövetsége, ellenzéki pártok és a közösségi médiában megszólalók sokasága a demokrácia alapelveivel merőben ellentétesnek tartja, hogy a hatalom rég nem látott politikai hajszát indított a népszerű, művészeti díjakkal elhalmozott és köztiszteletben álló Gülşen ellen, még ha megjegyzése, vagyis a zajos felzúdulás tárgya valóban meggondolatlan és káros volt. A CHP szerint az AKP ezzel az összehangolt személyiséglejárató kampánnyal bizonyságát adja annak, hogy folytatja az igazságügy erőteljes és teljes átpolitizálását. Akciója szemlátomást már része a jövő évi elnök- és nemzetgyűlési választásokat megelőző propaganda-hadjáratának. Így akar erőt gyűjteni-mutatni, hogy javítson romló népszerűségi mutatóin.

            Gülşen egyébiránt soha nem volt az uralkodó politikai irányzat kedvence, kegyeltje. Hírmagyarázók szerint ennek az az oka, hogy következetesen kiáll etnikai vagy szexuális kisebbségek védelmében, például az LMBTQ-jogokért és a Pride-mozgalomért. A társadalmi és nemzetközi felelősségvállalása jegyében támogatja az UNICEF-et, az ENSZ Gyermekalapját. A világszervezet Stars of Istanbul oktatási projektje keretében és tiszteletére 2011-ben ő szerezte és énekelte A legfényesebb csillag című dalt. Két évvel később öt amerikai nagyvárosban sikeres turnén vett részt a cigányzene népszerűsítéséért a The New York Gypsy All-Stars együttesével. Fellépéseiket végigkísérték és tetszéssel fogadták az Amerikában élő törökök is.

            Az énekesnő esete az imam hatip típusú iskolákkal olyan időszakban vert fel nagy port és vált izgalmas és vitatott témává a médiában, amikor a török államfő mind erőteljesebben szorgalmazza az ilyen vallási alapú tanintézmények hálózatának bővítését és bőkezű állami finanszírozását, fejlesztését. A közelmúltban megalapításának évfordulóján maga is ellátogatott a már az ő nevét viselő Recep Tayyip Erdoğan Anatóliai Imam Hatip Felső Tagozatú Iskolába, ahová szegény szülők isztambuli külvárosi gyermekeként egykor ő is járt. A lelkes fogadtatás után beszédet mondott. Kijelentette, hogy egyik fő célja olyan hitbuzgó nemzedék felnevelése, amely „új civilizáció alapjainak lerakásán fog munkálkodni. Olyan embereket akarunk felkészíteni az életre, akik tisztelik történelmünket, kultúránkat és értékeinket” – mondotta.

            Ebből az alkalomból letelepedett a padba egy diák mellé, és ellenőrizte, helyesen olvassa-e a tanuló a Koránt. A jelenetről kitűnő fotót készített az elnöki Fehér Palota fényképésze.

Flesch István – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here