Erdal Salikoglu az iszlám misztikáról, a török technóról : Két mecset közt

Ritkán beszélek magyarul, de hiányzik ez a nyelv. Éppen most próbálom törökről magyarra fordítani Pir Sultan Abdalt, egy régi török szufi költőt. Az ő neve annyit tesz: méltó tanító. Nehezen birkózom meg ezzel a munkával. Pir Sultan akkoriban halt meg, amikor Balassi Bálint született, akárcsak a magyar poéta, õ is filozófus volt meg harcos egyszerre – a szeretetről, a tisztaságról és Istenről éneklő-gondolkodó alevita, a bektasi szerzetesrend tagja.
– Művei alapján ön erősen kötődik-e régi szerzetesrend bölcseletéhez és művészetéhez, illetve az alevitizmus misztikus hagyományvilágához, amely sokban eltér a mai iszlám tanítások fősodrától, hiszen keresztény, buddhista, samanista hatásokat is magába olvasztott ki- alakulása során. Példa vonzalmára a néhány éve Kobzos Kiss Tamás lantművésszel elkészített Yunus Emre- és Asik Veysel-lemez. Előbbi XIII. századi nagy szufi költő volt, utóbbi Törökország-szerte közismert XX. Századi vak énekmondó. Mindketten humanisták, misztikusok, és a népi törökséghez kötődnek két, idegen hatásokkal teli korszakban. Ön is az alevitákhoz sorolja magát?
– Nem alevita családból származom, de a szívemben az vagyok. Amióta megtanultam e bölcsesség lényegét, és megtudtam, milyen emberek az e tanok szerint élő aleviták, azóta megváltozott az életem. Úgy mondanám: inkább az ember szívéhez szeretnék imádkozni – vagy az egész világhoz. Mert az alevi-bektasi bölcselet szerint az ember ott van Istenben, Isten pedig az emberben. Nem tudom, mi ennek a vallásnak a hivatalos neve. Panteizmus? Nem az elnevezés a fontos, mert nem a vallás a lényeg, hanem az ember és az Isten. Ha gondolkodom valamiről, verset írok, vagy egy dallamon dolgozom, akkor nem az a célom, hogy megmagyarázzam magamat vagy a vágyaimat. Hanem hogy arról beszéljek, milyen jó az ember és a világ.
– Költői szolgálat ez?
-Nem igazán. Javít a szívemen. Nekem is, mint mindenkinek, szükségem van a folyamatos javulásra. Nincs annyi pénzem, sem erőm, hogy elegendő jót cselekedjek. Az általam gyakorolt orvostudomány sem tud ezeken a problémákon segíteni. Akkor mit tehetek? Valami jót, szépet kell művelni, a jóságról beszélgetni. – Ahol az orvostudomány határai végződnek, ott ön reumatológusként is a bölcselethez és a valláshoz fordul? – Igen, de nem akarom a kettőt összekeverni. Végső soron ez a filozófia is egyfajta spirituális orvostudomány. Amikor egy évig az isztambuli Boszporusz Egyetem mérnök szakára jártam, akkor bukkantam véletlenül erre a gondolatkörre, a hozzá kapcsolódó táncokra és zenére. Az egyetemnek volt egy néptánc csoportja, amelyik alevita darabokkal is foglalkozott. Beléptem – így kezdődött ez a folyamat 1975-ben. Nagyon tetszett a felfedezés: az ember nemcsak az eszével különbözik a növényektől és az állatoktól, hanem az érzéseivel is.
– Az alevitizmushoz és a szufi misztikához kötődő bektasi szerzetesrendnek vannak felemás magyar vonatkozásai is: ők adták a magyarokat is magába szippantó oszmán janicsársereg tábori papságát, a janicsárok a rend alapítója, Hadzsi Bektas fiainak tekintették magukat. Magyarországon is számos kolostoruk volt.
– A bektasi és az alevi két különböző, de egymáshoz nagyon közel álló fogalom. A bektasizmus a városi, értelmiségi aleviták filozófiája. Egy alevita szerint nincs szükség sem papra, sem kolostorra – az ember egyenesen, közvetlenül érintkezhet Istennel. Ugyanis mindegyik ember olyan fontos, mint Isten. Miért? Mert Istentől származunk mi, emberek, és azért teremtett minket, hogy a saját szépségét lássa, szemlélje. Isten nálam van, Istennél vagyok – Isten a Koránban is azt mondja: közelebb vagyok hozzád, mint a saját ütőered –, sőt amint Halládzs al-Manszúr kijelentette, s kínhalált is halt ezért: Isten én vagyok! – ezek e filozófia alapmondatai. Ez az oszmán korban súlyosan eretnek kijelentésnek számított. Ami a nietzschei filozófiában az übermensch, a felsőbbrendű ember, az megvan az alevita-bektasi bölcseletben is: „a legérettebb felnőtt” nagyon közel van Istenhez azzal, hogy jót, szépet tesz. Ám az alevitizmus szélsőséges irányzatai ma már azt vallják, hogy többé Istenre sincs szükség az üdvözüléshez.
– Mennyi alevita van ma Törökországban? Néhány százezer?
– Százezrek?! Körülbelül tízmillió. A török nagyvárosokban, például Isztambulban, Izmirben, Ankarában. – Hogyan kell élni a mindennapi életben e filozófia követőjének? -Az aleviták dolga nagyon nehéz, hiszen jónak lenni a legnehezebb a világon. A lényeg: Eline, beline, diline sahip ol! Tartóztasd meg a kezedet, az ágyékodat és a nyelvedet! Hogy egyikkel se bántsd az embereket. Ügyelj magadra! Ez a sok szabály lényege.
– Ha egy magyarországi utazó Anatóliában buszra, repülőgépre száll, feltűnik neki a sok népi hangszert cipelő ember. A török utcákon, benzinkutaknál árad a népzene, a tömegkultúrába is mélyen beivódott, példa erre a török popsztárok repertoárja
– Tarkané vagy mondjuk Mustafa Sandalé, amely elképzelhetetlen enélkül. A magyar látogató számára, akinek közösségében manapság nem örvend túl nagy népszerűségnek a hagyományos zenei kultúra, meghökkentő, hogy milyen szervesen épül be önöknél a hétköznapokba a nemzeti muzsika. -A magyar népzene nagyon jó. Csakhogy amit nálunk népzenének hívnak, az egyáltalán nem az. Újkori stílusú, és meglehetősen hamis. Legyen persze új stílus, legyen modernizálás, legyenek feldolgozások, ezzel nincs gond, de ami most nálunk uralkodó a zenében, az hamis és csúnya.
– Mint nálunk a lakodalmas muzsika?
– Nem, a magyarországi cigányzene, amelyet például a Kaly Jag művel, az nagyon jó.
– Mi a vendéglátói bugyirockra gondoltunk.
– Igen, efféle. Nálunk ezt arabeszk zenének hívják, amely az eredetihez képest sokat változott. A hetvenes–nyolcvanas években erős volt ez az irányzat; de most már egy kicsi technó, egy kicsi elektromos zene vegyül hozzá, persze azoknak az alapja is az arabeszk maradt, amely csupán technikailag fejlődött.
– Az idelátogató számára mindez nem hangzik olyan rosszul.
-Én is kaptam magyar népzenei lemezeket, amelyeket dicsértek a magyarok, ám én egyszer sem bírtam végighallgatni őket. Talán önök is így vannak bizonyos török tömegzenékkel: azt gondolják, nálunk ez jónak számít.
– Félreérti. Nem azt mondjuk, hogy ezek az érzelmes műdalocskák jók, hanem azt irigyeljük, hogy egyáltalán ilyen tömegesen van jelen a népi és a hagyományos a mindennapi szórakoztató zenében, még ha sokszor torzult formában is. A magyar popzenében ugyanis nincs jelen, néhány jobb-rosszabb kísérletet leszámítva. A magyar többnyire még mindig nyugati mintákat másol zenében is, szövegben is. Magunk is megtapasztaltuk, a törökök faluhelyen ma is együtt élnek népzenéjükkel. Nem áll ez a nagyvárosokra?
– A mi nagyvárosaink nem olyanok, mint Magyarországéi vagy Angliáéi. Vegyük Isztambult: tíz–tizenkét millió lakosának ötven százaléka falusi. Két vagy tizenkét évvel ezelőtt menekültek ide. Ők városinak számítanak? Nem, falusiak, sőt rosszabb helyzetben vannak, mert két kultúra közé kerültek. Ahogy nálunk járja egy mondás: „Két mecset között hitetlen maradt.” Mindkét mecsettől messze áll. Ezek az emberek szegények, elszakadtak gyökereiktől, elvesztették eredeti kultúrájukat. Én is ilyen ember vagyok, de sokat tanultam, olvastam, a családom jómódú volt, nem kellett a pénzért küzdenem, megelégedtem azzal, ami volt. Inkább emberről, Istenről, szépségről, jóságról gondolkodtam, így alakult ki a személyiségem. Most kemény műanyag világban élek, de úgy gondolkodom, mint egy földműves. Ezerből csak egy lehet ilyen. A tömeg elvált a földtől, ezért nem lehet népi kultúrája. De attól még városi ember sem lett, hogy beköltözött a nagyvárosokba. Ezért a többség szomjas erre a kissé módosított arabeszk zenére, amelyben mindig van szaz (hosszú nyakú, pengetős hangszer – A szerk.), és amely a szülőföldjükre emlékezteti őket.
– Ezek szerint a szaz szeretetét ön is onnan hozta, ahonnan gyermekkorában elszakadt: a grúz, örmény határ közelében fekvő, északkelet-anatóliai Artvin településről?
-Megfordultak a házunkban asikok, azaz népi énekmondók, akik szazzal kísérték hősökről, legendás eseményekről szóló történeteiket. Itt találkoztam először a hangszerrel. Aztán nemcsak Artvintól, de a zenétől is elszakadtam. Első szazom véletlenül került hozzám: nagybátyám katonának ment, és nálunk az a hagyomány, hogy a bakák szazt visznek magukkal a kaszárnyába, hogy azzal űzzék el unalmukat, honvágyukat. A mi zenénk ilyen: bánatos és vágyakozó. A szépségről, a találkozásról és az elszakadásról szól, nagyon szomorúan. Nagybátyámnak nem sikerült megbarátkoznia a hangszerrel, így nekem ajándékozta tizenhat éves koromban.
– Néhány évtized alatt szazvirtuóz lett, gyakran jár Magyarországra és az erdélyi Csíkszeredába régi zenei fesztiválok előadójaként. Hogyan talált társra Kobzos Kiss Tamás személyében?
– A véletlenek fontosak az életemben. 1991-ben reumatológiai továbbképzésen vettem részt Budapesten, ekkor találkoztam Kobzos Kiss-sel. Tamás említette, hogy van egy szaza. Megmutatta: turistáknak való darab volt, ajándékba kapta. Vettem itthon három régi, törött hangszert, mert nem volt pénzem, ezeket egy barátom megjavította szinte ingyen. Ekkor kezdtem tanítani Tamást és a tanítványát, Sudár Balázst. 2000-ben közösen készítettük el az Asik Veysel-, két évvel ezelőtt pedig a Yunus Emre-lemezt. Következő tervünk, hogy 2010 előtt, amikor Pécs és Isztambul lesz Európa kulturális fővárosa, páros lemezt adunk ki: a már említett két harcos filozófus költő, Balassi és Pir Sultan verseit.
– Nem okoz gondot önnek egy gyimesi csárdás vagy mezőségi dallam elmuzsikálása, jól ismeri a történelmi Magyarország dalkincsét. Két éve a dél-anatóliai Macarköyben találkoztunk, ahol egy erdélyi csoport állított székely kaput az újra felfedezett testvériség emlékére. Milyen hasonlóságokat tapasztalt a két kultúra között?
– Van több tucat magyar népzenei lemezem, ami nem azt jelenti, hogy ismerem a magyar népzenét. Az viszont korántsem véletlen, hogy vonzott Bartók Béla, aki először gyűjtött török népi muzsikát Anatóliában. Ugyanazt éreztem, amikor az erdélyi Gyimesben jártam, amit ő érezhetett a török nomádok között: hogy a zene és az életforma nagyon illik egymáshoz. És ez a kettő hozzám is nagyon illik, nekem valók. Lehet, hogy azért, mert nem városi vagyok, hanem inkább természeti és hagyományszerető ember. Ám a hasonlóságokat nem kellett összeszedegetnem. Erre nem volt szükség, mert jól tudtam, hogy már adottak. Az a lényeg, hogy van vagy nincs. Persze hogy van. Nem érdekel, milyen mértékben, mert van. Nem kérdezem magamtól sem, miért vonzódom annyira a magyar népzenéhez. De most már nem is a zenét akarom részletesen megismerni, inkább a szöveget, a régi stílusú verset. Abban sok minden van elrejtve. A török és a magyar nép zenéje sok párhuzamot mutat – nem véletlen, hogy Bartók Anatóliába ment gyűjteni. Az ő munkája óta sok minden meghalt, elveszett a török zenében is. Bartók előtt szinte semmi sem volt lekottázva a török népdalokból és az eltitkolt, eretnek alevi zenéből sem. A klasszikus kolostori zenéből – amely az európai régi zenéhez hasonlítható –, abból igen, számtalan.
– Hangsúlyozza a török–magyar párhuzamokat, miközben készülő közös lemezükön két olyan embert akarnak megszólaltatni, akik akár egymás ellen is harcolhattak volna, ha kortársak, humanizmus ide vagy oda. Magyarországon a törökség megítélése ma is kétféle: romboló hódítóként és gazdagítóként is gondolnak rájuk a magyarok. Ön hogyan látja a törökök szerepét Magyarországon?
-Rombolók is voltunk, építők is. Kiss Ágnes nővérem, lelkész asszony azt mondta nekem: az igazán tiszta szívű emberek nem fogadják el a hódítást. De a református keresztyénség sokat köszönhet a százötven éves török megszállásnak. Amióta ezt hallottam, rendben van a lelkem. Igen, az oszmánok elfoglalták Magyarországot. De a frankok például honnan hova mentek, amikor betörtek Jeruzsálembe? Az attilai magyarok mit csináltak? Felperzselték Európát. Olyat se sokszor látott a világ, mint Attila és Dzsingisz idején.
– A török iskolákban tanítják a magyarok és a törökök történelmi kapcsolatait?
– Természetesen. Kardes, azaz testvér a két nép. Pontosabban közös törzsi családból származunk. Nem is igazán kardes, inkább kardeskultúra. Atyafiak vagyunk. De nem azért vonzott a magyar népi műveltség, mert rokon az enyémmel, hanem mert én mindig tiszteletben tartom az őszinte emberi, földi dolgokat. Fiatal koromban persze én is kötődtem nyugati zenékhez: kedvencem volt a Jethro Tull, mivel nagyon ír zenét csinált, illetve szövegeinek filozófiája miatt a Pink Floyd. Amiről ők beszéltek, az színtiszta keleti bölcselet, bektasi filozófia. Semmi értelme a gazdagságnak, a politikai zűrzavarnak. Fontos a tudomány, de nem az űrben kell kamatoztatni, hanem a földön, hogy az óceán alatti részeket is felderítsük élelemért, vagy hogy megtisztítsuk a levegőt. Legyünk modernek, igen, de jók legyünk, tisztábbak legyünk elsősorban. A tudomány most nem ehhez segít.
– Minek tartja magát leginkább: filozófusnak, zenésznek, költőnek, orvosnak?
– Embernek. Ez a legfontosabb. Mint Yunus Emre írja: „Megszeretjük a teremtettet a teremtő miatt.”
Erdal Salikogluval Isztambulban beszélgettünk.
MARGITTAI GÁBOR –MAJOR ANITA – Magyar Nemzet

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here