Cikázó gondolatok német–török kutatók berlini kitüntetése alkalmából

A német fővárosi Bellevue-kastély dísztermében március 19-én Walter Steinmeier köztársasági elnök kezéből veheti át az ország egyik legmagasabb kitüntetését Dr. Uǧur Şahin és felesége, dr. Özlem Türeci világhírű német–török házaspár, akiknek az általuk alapított BioNTech nevű mainzi kutatóbázisán munkatársaikkal meghatározó jelentőségű tudományos lépéseket tettek a Covid-19 koronavírus ellenanyagának kifejlesztésében.

            Az államfő rezidenciáján az elnök – Angela Merkel kancellár asszony jelenlétében – a Német Szövetségi Köztársaság érdemkeresztjét nyújtja át kettőjüknek, amiért fáradhatatlan erőfeszítéseikkel döntő módon hozzájárultak ahhoz, hogy gátat lehessen vetni a világjárvány tovaterjedésének.

            A két doktor, egykori török bevándorlók gyermekei, egyikük kétkezi munkásember fia, másikuk sebészorvos leánya, most az egész emberiség jótevőinek számítanak. Büszke rájuk egész Németország – és Törökország.

            Az örvendetes bejelentés hallatán e sorok írójának fejében máris sorjázni kezdtek a gondolatok. Nem egyszerűen távoli szemlélő helyzetéből adódóan, hanem olyan megfigyelőjének is, aki mindkét állam iránt régóta több mint puszta érdeklődéssel viseltetik. Először is felötlött benne, hogy annak idején, 1961-ben nagyfokú látnoki tehetség kellett volna annak megjövendöléséhez, hogy majdan milyen fontos helyet vív ki magának és foglal el a kezdeti bevándorlókból fokozatosan kialakuló és gyarapodó török közösség – először Nyugat-, később pedig az egyesített Németországban. És hogy valamikor belőle sarjadhatnak olyan kivételes utódok, akiknek világraszóló dicsőség jut osztályrészül. Mint amilyen a kezdetben még rákkutatással foglalkozó szóban forgó házaspár.

            Az 1961. október 30-án Bad Godesbergben aláírt német–török munkaerő-toborzási megállapodás szerint legfeljebb kétéves időtartamra korlátozták volna az érkező törökök munkában eltöltött németországi tartózkodását, akiket ennek megfelelően a népnyelv vendégmunkásnak keresztelt el. Az akkori munkaerőhiány főleg a mezőgazdaságban és a bányászatban érződött, ott volt rájuk szükség. Török részről az egyezményt azért szorgalmazták, hogy ily módon némileg enyhíthessenek az akkori nagy munkanélküliségen, s a hazai gazdaságra nézve jótékony hatást reméltek a várható pénzátutalásoktól is. Az eredetileg rögzített kétéves korlátozás azonban a gyakorlatban nem érvényesült, mindinkább erősödött a török bevándorlás. Összesen 867 ezer török vendégmunkás érkezett 1961-től a toborzás 1970-es leállításáig. 500 ezren hazatértek.                                                                                                                                                                                                                                                                   Az NSZK más államokkal is aláírt hasonló megállapodásokat, még előbb Olaszországgal, Görögországgal és Spanyolországgal, később Marokkóval, Dél-Koreával, Portugáliával, Tunéziával, utoljára pedig Jugoszláviával 1968-ban. Kezdettől fogva voltak olyan vezető német politikusok, akik hibának tartották „idegen kultúrákból való vendégmunkások behozatalát az országba”.

            Ám szögezzük le, hogy ez a vélemény – minden azóta is hullámzó, hol gyengülő, hol erősödő viták közepette is – tévesnek bizonyult. Főként, ha most időben nagyot lépve előre, tárgyilagos pillantást vetünk a Németországban élő törökökre, elsősorban az őket befogadó német társadalomban elfoglalt tényleges helyzetükre. Ha számba vesszük, hogy milyen sok török névvel találkozunk, amelyek viselői sikeresen érvényesültek a németországi társadalom legkülönbözőbb területein. Közöttük éppúgy találhatók szép számban mesteremberek, vendéglősök, vállalkozók, mint amennyire tévés műsorvezetők, művészek, színészek, írók, költők vagy akár parlamenti képviselők a politikai színskálának csaknem egészét lefedő pártokból, valamint persze nem utolsósorban labdarúgók. Ez a török bevándorlás eleve döntően különbözött például a franciaországiétól, amelyet erősen megterhelt a gyarmati, elsősorban az észak-afrikai gyarmati múlt, az algériai francia telepesek visszavétele, majd a tömegesen érkező muzulmánok tarthatatlan körülmények, lakásviszonyok között történő elhelyezése elővárosokban, a hatalmas ifjúsági munkanélküliség és a feszültség e muszlim migránsok és Európa legnagyobb zsidó közössége között. Német földre azonban a török vendégmunkások barátként érkeztek, egy másik nagy nép fiaiként. Általában alacsonyabb képzettségűek voltak, de tudatában annak, hogy országaik évszázadokig mintegy egyenlő felekként ápoltak egymással jó kapcsolatokat, s „egyszer még, az első világháborúban, szövetségesek is voltak”…           

            Az NSZK-ban mintegy hárommillió törökországi gyökerű ember él, akik a második legerősebb kisebbséget alkotják a volt Szovjetunió tagköztársaságaiból érkezett német származásúak, az úgynevezett kései kitelepültek csoportja után.

            A kayseri születésű Prof. Dr Hacı-Halil Uslucan, a Duisburg-Esseni Egyetem tanára, egyben az integráció- és migráció-kutató német alapítvány szakértői tanácsának helyettes vezetője, maga is vendégmunkások leszármazottja, nagy beleéléssel megírt tanulmányában fejtette ki, hogy miért is kerülnek Németországban a Törökországból származók oly gyakran a közéleti viták gyújtópontjába. Felidézi, hogy a 2016. júliusi katonai puccskísérlet után német városokban emberek ezrei tódultak az utcákra, hogy kiálljanak Recep Tayyip Erdoğan kormánya mellett, s a 2017. áprilisi alkotmányjog népszavazás előtt, amelyen a parlamentáris igazgatást felváltó elnöki rendszer bevezetéséről döntöttek, Erdoğan hívei és ellenfelei a törökországi gyökerűek szavazataiért versengtek szerte Németországban.

            A professzor vitába száll azzal a nézettel, amely szerint az ilyesfajta szenvedélyes érdeklődés a származási ország eseményei iránt problematikus és hátrányos is a beilleszkedés szempontjából. Szerinte ugyanis mindez a migrációnak természetes velejárója, következménye, hiszen sok bevándorló nem adja fel teljesen a volt hazájához fűződő kapcsolatait. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a törökországi politikai viszályok lényegében leképződnek Németországban is az Anatóliából érkezettek között. A németországi török közösség soraiban is érződik ugyanaz a feszültség, mint amely Törökországban szembeállítja a világi beállítottságúakat, tehát a vallás és az állam szigorú különválasztását szorgalmazókat a vallásosakkal, vagyis azokkal, akik ezt a felfogást elutasítják. Ez a vita a köztársaság 1923-ban történt kikiáltásáig nyúlik vissza, amikor a Nyugat felé tájékozódó török elit voltaképpen elrendelte a laicista szemlélethez való alkalmazkodást, amit azonban a lakosság nagy része csak ellenkezve, vonakodva fogadott el. Ehhez járul az etnikai alapú konfliktus törökök és kurdok között. A törökországi gyökerű németországi lakosságnak ugyanis mintegy egynegyede-egyharmada kurd etnikumú. Ez nagyjából megfelel a törökországi lakosságarányuknak. Konfliktus tapasztalható az iszlám eltérő értelmezéséből adódóan is. Németországban a törökországi gyökerűeknek megközelítően kétharmada szunnita muzulmán, 12-14 százalékuk alevi, a többi kisebb vallásfelekezetekhez tartozik vagy vallástalan.

            Felmérések szerint a törökországi gyökerűek többsége számára a vallás fontos tájékozódási pont, amely meghatározza értékítéleteiket. Egy észak-rajna-vesztfáliai kutatás eredménye azt mutatta, hogy azoknak az arányszáma, akik inkább vallásosnak vagy nagyon vallásosnak nevezték magukat, 57 százalékról 82 százalékra nőtt 2000-től 2013-ig.

            A törökországi eredetűek Németországban sorrendben legtöbben a szociáldemokratákra (70 százalék), A Zöldekre (13 százalék) és A Baloldal pártjára (10 százalék) szavaznak. Csak hat százalék rokonszenvez a konzervatív CDU-CSU-val. Körükben az SPD és a Zöldek és a Baloldal kedveltsége azzal is magyarázható, hogy e két párt felkarolja a kisebbségeket.

            A törökországi választásoknál azonban magatartásuk ennek „fordítottja”. A legtöbben az iszlám-konzervatív AKP kormánypártot részesítik előnyben.

            Az egyik legérdekesebb kérdés, hogy melyik országgal azonosulnak. Az említett Hacı-Halil Uslucan professzor kutatásai alapján arra következtet, hogy a törökországi eredetűeknek mintegy fele otthon érzi magát Németországban, 48 százalékuk csak Törökországot érzi hazájának. Négy százalékuk egyikben sem érzi magát otthonosan. Feltűnő, hogy a Törökországgal való összetartozásuk érzése növekvőben van 2011 óta, ilyen érzelmeik viszont tompulnak Németország iránt. Ennek oka nyilvánvalóan összefügg a két országban zajló politikai és társadalmi eseményekkel. Az AKP például évek óta egyre inkább keresi a „külföldi törökök” kegyeit, s bevonja őket politikai és stratégiai számításaiba. Például választási lehetőséget biztosít számukra a konzulátusokon. Másfelől viszont a „törökök integrációjának” állítólagos kudarcáról erőltetett viták következményeként a törökországi gyökerűek közül sokan már nem érzik magukat Németországhoz tartozónak. A hátrányos megkülönböztetés esetleges tapasztalatai is abba az irányba hathatnak, hogy erősebben azonosulnak származási országukkal.

            „Törökországhoz való kötődés mindig is tapasztalható volt soraikban, ez az én esetemben is így van, s ezt az érzést senki nem veheti el tőlem – vallotta meg Serap Güler asszony, az észak-rajna–vesztfáliai tartományi kormány integrációs és menekültügyi államtitkára (CDU), aki maga is török törzsökű. De a török politikához való szoros érzelmi kötődésnek ez a formája csak Erdoğan színre lépése óta észlelhető. Ő ugyanis az első olyan politikus, aki ezen a területen hiányt pótolt, légüres teret töltött ki” – mondta.

            Ez szerinte azt jelenti, hogy őelőtte a kemalista politikusok a külföldi vendégmunkásokat és utódaikat, főleg Németországban, úgy kezelték, mint egyszerű parasztok tömegét. Persze hasznosnak ítélték pénzük hazautalását, de igencsak fukarkodtak elismerésükkel, igazi megbecsülésükkel. Erdoğan azonban elsőként szólította őket fivéreinek és nővéreinek. Ezért úgy érezhették, hogy mögöttük áll, méghozzá személyesen, még akkor is, ha ők külföldön vannak. „Ebben persze volt szónokiasság is, amely nem az értelemhez szólt, hanem az emberek szívéhez. Ez érzelmi kötődésük alapja”.

Serap Güler

            Güler asszony, akinek szülei egy anatóliai faluból vendégmunkásként érkeztek Törökországba, s apja bányában dolgozott, az integráció előmozdítását igazi szívügyének tekinti, és a magukat „földalatti nemzetiszocialisták” mozgalmának nevezők közelmúltbeli főként törökök elleni gyilkos merényletsorozatát a német történelem szégyenfoltjának tartja. Mint felidézte, a 2016-os meghiúsult katonai hatalomátvételi kísérletet követően a politikai okokból, üldöztetés elől Törökországból menekülők között sok volt az értelmiségi, egyetemi előadó, újságíró. Egyedül a 2017 januárjától augusztusáig terjedő időszakban országosan háromezren folyamodtak menedékért Törökországból, közülük 887 személy Észak-Rajna–Vesztfáliában.

            Serap Güler azon kisszámú török gyökerű politikusok közé tartozik, akik CDU-tagként töltenek vagy töltöttek be párt- vagy állami funkciót. Korábban beválasztották a tartományi gyűlésbe, később tagja lett a CDU elnökségének is. A szövetségi gyűlésben, a Bundestagban a CDU-CSU parlamenti pártcsoportjának csak egyetlen török származású képviselője volt Cemile Giousouf asszony személyében. Ő egyben a frakció első muzulmánjaként is részt vállalhatott a törvényhozási munkában. Szülei a görögországi Nyugat-Trákia muzulmán török kisebbségéhez tartoztak, s onnan érkeztek új hazájukba. Ő már Leverkusenban született.

Cemile Giousouf

            A német sajtó szerint a török származásúak nem az uniópártok nevében olvasható keresztény szó miatt nem tüntetik ki túlzottan bizalmukkal a CDU-CSU-t, s szemlélik inkább kritikával. Ennek oka elsősorban abban rejlik, hogy az uniópártok Törökország kezdeti kecsegtetése után már régóta elutasítják az egyébként tagjelölt ország teljes jogú európai uniós tagságát, s ellene vannak a kettős állampolgárságnak is. Velük szemben a baloldali pártok törökországi gyökerű képviselői országosan ismertebbek, és politikailag határozottabb arcélűek is.

Aydan Özoğuz

            A szövetségi gyűlésben helyet foglaló török gyökerű képviselők közül öten az SPD pártcsoportjának tagjai. Közöttük van Aydan Özoğuz asszony, aki betöltötte a helyettes pártelnöki tisztséget is, s Angela Merkel koalíciós kormányában öt évig államminiszterként felügyelte a bevándorlás, a menekültek és az integráció ügyeinek intézését. A Zöldeket e csoportból a törvényhozásban hárman képviselik, közöttük a volt pártelnök, Cem Özdemir. A Baloldal pártjának két törökországi származású képviselője van a Bundestagban.

            Egyikük Sevim Dağdelen asszony, aki 2005 óta képviselő, frakciójának helyettes vezetője, nemzetközi kapcsolatokban és leszereléspolitikában illetékes szóvivője, valamint migráció- és integrációpolitikai megbízottja. Egyben baloldali török és német újságok állandó szerzője. Radikális kurdbarát megnyilatkozásai és megnyilvánulásai miatt az üléseken többször vitába keveredett kormánypárti képviselőkkel. Egy alkalommal megrótták, amiért felszólalása közben a szíriai kurd népvédelmi egységek, a YPG Németországban is hivatalos tilalom alá eső zászlóját lobogtatta. Az Iszlám Állam terroristái elleni harcban kitűnt YPG-t a török kormány a terrorszervezetnek nyilvánított PKK-val rokonítja. Sevim Dağdelen azonban szorgalmazza, hogy szüntessék meg a PKK-nak ezt a szerinte immáron teljességgel tarthatatlan nemzetközi minősítését, mert úgy véli, hogy sokkal inkább politikai mozgalomról van szó. Másokkal együtt tiltakozott továbbá az Olajág fedőnevű szíriai török hadművelet ellen.

Sevim Dağdelen

            Az egykor Trákia vagy Anatólia különböző fejlettségű vagy etnikai népességű tájaitól érkező bevándorlók és utódaik legnagyobb része ma már fontos és hasznos részét alkotja a német társadalomnak, amelyet bizony nehéz is lenne elképzelni nélkülük. Az ország gazdagodásához a legkülönbözőbb hivatások gyakorlásával járulnak hozzá. A kezdeti és némelykor még ma is gyötrő viták, szélsőséges jelenségek ellenére sok német város képébe immáron zavartalanul belesimul egy-egy mecset, főleg török muzulmánok imaházai. De vajon igaz-e, amit Christian Wulff korábbi köztársasági elnök tíz évvel ezelőtt mondott a német egység napjának ünnepén, nevezetesen, hogy az iszlám időközben már hozzátartozik Németországhoz? Ezzel akkor heves vitát kavart, kijelentését többen nem tartották kellőképpen árnyaltnak. Azóta pedig felmérések szerint a menekültválság és az Iszlám Állam terroristái által elkövetett gyilkos merényletek hatására a németországi összlakosság soraiban csökkenni látszik az iszlám társadalmi elfogadottsága, s növekvőben az iszlám- és muzulmánellenesség. A berlini kormány ezért tavaly szeptemberben 12 szakértőből bizottságot hozott létre a muzulmánellenesség megelőzésére és leküzdésére.

            Ám mindez nem változtat azon a tényen, hogy a többnyire muzulmán hitű német–törökök vagy török–németek változatlanul megbízhatóan erősítik a legnagyobb és legbefolyásosabb közép-európai állam szilárd fundamentumát. A fent jelzett kérdések elfogulatlan és higgadt átgondolására pedig jó alkalom lesz a két török nevű német tudós érdemeinek március 19-re kitűzött legmagasabb szintű örömteli elismerése.

Flesch István – Türkinfo       


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here