Amerikai szocialisták kegyeleti utazása Törökországban

                                  

            Még november elején amerikai újságírók háromtagú küldöttsége látogatott a márvány-tengeri Büyükadára, magyarul Nagy Szigetre, vagy ahogy a bizánci kor óta ismert és ma is használatos görög nevén hívják, Prinkipóra. Nem befolyásos tengerentúli napilapok vagy rádió- és tévéállomások szerkesztőségeiből érkeztek, s nem is azért, hogy tanulmányozzák a bonyolult gazdasági és belpolitikai helyzetet a vészesen közeledő jövő év júniusi törökországi elnök- és nemzetgyűlési és választások előtt.

            Ez az errefelé igen szokatlan pártállású delegáció a fentieknél anyagilag sokkal szerényebben kibélelt internetes hírportál, a Nemzetközi Szocialista Világháló (WSWS) képviseletében lépett török földre, s utazásának célja is egészen más volt. Ám annál közelebb állt tagjainak szívéhez, értelméhez, meggyőződésük szerinti hivatásukhoz és küldetésükhöz. Szerkesztőbizottságuk elnöke, David North professzor, valamint két másik publicistájuk, Johannes Stern és Evan Blake azért jött, hogy végigjárják a hazájából 1929-ben száműzött Lev Davidovics Trockij négyévi törökországi életének még fellelhető nyomait. Török elvtársaikkal, barátaikkal együtt kívánják előkészíteni azt a jövő évi nemzetközi rendezvénysorozatot, amellyel megemlékeznek a nagy orosz-szovjet forradalmárról, a Vörös Hadsereg megszervezőjéről, nem utolsósorban a „permanens forradalom” nagy hatású teoretikusáról, aki egyben maradandó értékű történeti művek ragyogó tollú szerzője is volt.

            A naponta több nyelven híreket, kommentárokat és pontos marxista társadalmi-politikai-gazdasági elemzéseket közlő WSWS ugyanis mintegy „online újságja”, szócsöve a Trockij által megalapított Negyedik (trockista) Internacionálé nemzetközi bizottságának. Rajta keresztül pedig mindazoknak a politikai szerveződéseknek is, amelyek Szocialista Egyenlőség Pártja (SZEP) néven tevékenykednek több országban. Ilyen párt működik az USA-ban, az Egyesült Királyságban, Németországban, Franciaországban, Sri Lankán, újabban Törökországban is. Korunk trockistái saját megfogalmazásuk szerint „nem a kapitalizmus megreformálására törekszenek, hanem arra, hogy szocialista, demokratikus és egyenlőségen alapuló társadalmat hozzanak létre munkáskormányzat és a világgazdaság forradalmi átalakítása útján”. Céljuk továbbá a „munkásság nemzetközi küzdelmének megszervezése a szocializmusért, vagyis az egyenlőségért és bolygónk gazdagságának észszerű és demokratikus kiaknázásáért”. Mindamellett jelentékenyebb társadalmi befolyással általában nem rendelkeznek. Az amerikai párt például mindig indít ugyan jelölteket a kongresszusi és helyi választásokon, de néhány ezer szavazat összegyűjtésénél többre eddig nem futotta. A német kormány pedig pártjukat „baloldali szélsőségesség” hordozójának nyilvánította, és az alkotmányvédelmi hivatal útján megfigyelteti őket. Eme megbélyegző besorolás ellen fellebbeztek.

            A történészeket is mind a mai napig megosztja internacionáléjuk alapítójának több oldalról mindig is vitatott személyisége és tevékenysége. David North professzor írásaiban, hazai és külföldi előadásaiban azonban sorra-rendre kiigazítja vagy tudományos alapossággal megcáfolja némely nyugati történész vagy politológus Trockijra vonatkozó tévedéseit, előítéletességből fakadó hamis állításait, esetleg rágalmait. Trockij védelmében című könyve törökül is megjelent. Az ő irányítása alatt a WSWS változatlanul a trockiji szellemi örökség megalkuvás nélküli letéteményesének vallja magát, s fő feladatának tekinti e szellemiség őrzését, nemzetközi tiszteletet érdemlő emlékének ápolását mindenütt, ahol élt és alkotott.   

            Az amerikai szocialisták „trockista emléktúráját” az tette még azáltal is külön időszerűvé, hogy 2023-ban több évforduló kapcsolódik mozgalmukhoz. Mindenekelőtt kikiáltásának centenáriumát fényes keretek között üli majd meg a Török Köztársaság, amely nem egyszerűen csak befogadta Trockijt, hanem termékeny alkotó évekre biztos menedéket is nyújtott számára. Egyben századik évfordulója lesz annak is, hogy a törökországi „vörös szigetlakó” még otthon létrehozta az úgynevezett baloldali ellenzéket. Ennek az lett volna a feladata, hogy érintetlenül megóvja Lenin és október forradalmi örökségét, és útját állja „a munkásállam elbürokratizálódásának.” Sztálin számkivetettje és legkövetkezetesebb kommunista ellenfele később elhagyta aktív nemzetközi levelező- szervező és elméleti munkával telt idejének törökországi színterét, s áttelepedett Franciaországba. Ennek is már kilencven éve lesz jövőre. Hívei élén aztán Párizsban azért szervezett új internacionálét a régi kommunista harmadik ellenében, mert ez szerintük végképp Sztálin befolyása alá került, és már képtelennek bizonyult hatékonyan gátat szabni a fasizmusnak.

            Az USA-ból érkezett újságírók első útja Trockij egykori lakhelye, Prinkipo önkormányzatához vezetett. Itt fogadta őket Erdem Gül polgármester és İskender Özturanlı, a városi közgyűlés elnöke. Előbbit a kemalista és szociáldemokrata színezetű ellenzéki Köztársasági Néppárt (CHP) listájáról választották meg, utóbbi ismert társadalomtudós, baloldali publicista.

            Az önkormányzat székhelyén ritka és különös törökamerikai találkozóra került sor: olyan újságírók szorították meg egymás kezét, akik a maguk a területén elvhű módon teljesítik vagy teljesítették hivatásukat. Mert a vendéglátó Erdem Gül polgármester például „civilben” hírlapíró, legalábbis eredeti foglalkozására nézve az volt 2015 novemberéig.

            Akkor a Cumhuriyet (Köztársaság) című patinás és harcos baloldali napilap ankarai irodavezetőjeként letartóztatták és börtönbe zárták Can Dündar főszerkesztővel együtt. Lapjukban ugyanis írásban és képben nyilvánosságra hozták, hogy a délkelet-törökországi Hatay és Adana tartományok határán ellenőrzés céljából feltartóztatott tehergépkocsik nemcsak hogy a török titkosszolgálat, az MIT tulajdonában voltak, hanem meg is voltak rakva fegyverekkel, amelyeket a polgárháborús Szíriába szállítottak az ankarai kormány által támogatott dzsihadistáknak. „Súlyosan meglakol, aki ilyen exkluzív beszámolót közöl” – jelentette ki Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök. A bíróság 2016 májusában be is váltotta ezt a legmagasabb szintről származó fenyegetést, s ötévi börtönbüntetést szabott ki rájuk, amiért „olyan értesüléseket tettek közzé, amelyeket bizalmasan kellett volna kezelniük az állam biztonsága vagy belső és külső érdekeinek védelmében”. Az alkotmánybíróság azonban fogva tartásukat jogaik megsértésének minősítette. Így kiszabadulhattak börtönükből, miután 92 napot még rács mögött töltöttek, és a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi jogvédő szervezet lapjukat kitüntette megőrzött függetlenségéért és bátor helytállásáért. Erdem Gült 2019-ben megválasztották a Herceg-szigetek (Prens Adaları) polgármesterének prinkipói központtal.

            Can Dündar azonban szabad prédájává vált minden rendű és rangú üldözőinek. Az isztambuli bírósági épület előtt fegyveres merénylő tört életére. Ennek közvetlen közelről számos tanúja volt, közöttük Dündar felesége, Dilek és az ellenzéki CHP főtitkára, Muharrem Erkek. A támadó már emelte fegyverét, ők ketten azonban megakadályozták a pontos célzásban, s lefogták. A lövés még eldördült, de a golyó célt tévesztett. Egy másik újságírót el is talált, könnyebb sérülést okozva a lábán. Ezek után az ország egyik legtekintélyesebb újságírója, aki régi cserkesz és albán gyökerű család sarja, számos nemzetközi és hazai szakmai díj birtokosa, a politikai tudományok doktora, emellett pedig a köztársaság-alapító Mustafa Kemal Atatürk életét bemutató Mustafa című film rendezője és forgatókönyvének írója, jobbnak látta mielőbb külföldre távozni. Németországban több más emigráns török újságíróval együtt megalapította az Özgürüz (Szabadok Vagyunk) hírportált. Otthon 2020-ban távollétében 27 év és hat hónap börtönbüntetésre ítélték „kémkedésért és fegyveres terrorista szervezettel való cimborálásért”. Elfogatóparancs van érvényben ellene.

            A mostani találkozón a török vendéglátók megköszönték amerikai újságíró kollégáiknak, hogy a Nemzetközi Szocialista Világháló, a WSWS útján végig hatékony szolidaritást vállaltak velük a Gül–Dündar ügyben. Ezután együtt felkeresték Trockij utolsó lakhelyét, a Yanaros villát, amelyet elhanyagolt állapotában még inkább megrongált egy földrengés. A török városi hatóság azt tervezi, hogy a villát helyreállítják és múzeummá alakítják. Szóba került, hogy ugyanitt Trockij Kutatóközpontot rendeznek be.

            Amikor a száműzött az Iljics nevű hajón 1929-ben szovjet GPU-tisztek kíséretében megérkezett Törökországba, először arra gyanakodott, hogy , Sztálin és Kemal pasa valamilyen titkos alkuja juttatta ebbe a helyzetbe. Attól tartott, hogy rögtön internálják is, és ami még rosszabb, Isztambulban fehérgárdista bosszúállók kezére adják. De minden balsejtelme ellenére nem így történt. Nagy megkönnyebbülésére közölték vele, hogy Törökország területén nem teszik ki semmiféle erőszaknak. Bármikor elhagyhatja az országot, és bármeddig maradhat. Ha a maradás mellett dönt, akkor élvezheti a kormány vendégszeretetét, semmiben sem korlátozzák, és szavatolják biztonságát is. Valóban tapasztalhatta, hogy Gazi Mustafa Kemal pasa állta adott szavát, emberei mindenütt és minden szinten korrekt, készséges és segítőkész magatartást tanúsítottak irányában.

            Mint Erdem Gül polgármester felidézte, Kemal pasa egyszer ellátogatott a szigetre, s akkor mérlegelték kettőjük találkozásának lehetőségét. Erre azonban mégsem került sor. A török államfő vélhetően nem akarta kockára tenni a Szovjetunióhoz fűződő hagyományosan jó viszonyt, legkevésbé sem akkori új hiteltárgyalások idején.

            Trockij festői szépségű vidéken, elmélyült munkája szempontjából eszményien csendes környezetben dolgozhatott. Kiváló életrajzírója és követője, Isaac Deutscher lengyel–brit történész, később szintén Sztálin üldözöttje szerint legfeljebb hajókürtök búgása hallatszott, vagy néha-néha a szomszéd szamarának ordítása hangzott fel, amint a partról vagy a mezőről hazakocogott. A villája előtt posztoló rendőrök lassacskán annyira összemelegedtek az orosz családdal, hogy teljesítették különféle bevásárlási megbízatásaikat, még otthoni házimunkák végzésében is segítettek, szinte részévé váltak a háztartásnak. Fehérgárdisták nem próbálkoztak erőszakos akcióval, látszólag a GPU is távol tartotta magát. Amikor azonban egyszer tűz ütött ki, Sztálin ügynökeinek keze munkájára gyanakodtak. A lángok elemésztették a családi holmik nagy részét, s majdnem teljesen elhamvadt a könyvtár is. Trockijnak szinte az utolsó pillanatban sikerült megmentenie személyes archívumát és Az orosz forradalom története című háromkötetes munkája frissen befejezett első kötetének kéziratát. A nyomozás nem erősítette meg a gyújtogatás gyanúját. Amíg szigeti otthonuk nem vált ismét beköltözhetővé, máshol kellett meghúzniuk magukat. Laktak szállodában, majd egy isztambuli kültelki faházban, amelyet magas fallal és szögesdróttal vettek körül. Ám hamarosan ez a faház is lángokban állt. A levéltárat azonban itt is sikerült időben biztonságba helyezni. A szigetre való végleges visszaköltözésig kénytelenek voltak közeli pajtákban, csűrökben berendezni ideiglenes szálláshelyüket. A tűzokozást végül aztán sikerült tisztázni: nem sztálinista ügynök, hanem Trockij pajkos kisunokája volt az óvatlan tettes, aki a padláson gyufával, papírral és fűrészporral kísérletezett, játszadozott…

            Trockij törökországi száműzetésének első pillanatától kezdve, ami időben egybeesett a náci mozgalom németországi áttörésszerű parlamenti sikereivel, minden rendelkezésére álló eszközzel igyekezett rádöbbenteni a német munkásosztályt és általában a világ közvéleményét a fenyegető súlyos veszélyre. „Mindenkinél jobban és bárki másnál előbb érzékelte a világra rátörni készülő nemzetiszocializmus pusztító delíriumát” – olvasható Deutscher Trockij-életrajzában. Trockij már 1929-ben élesen bírálta a moszkvai Kominternt és a német kommunistákat, amiért katasztrofális módon lebecsülték a nácik gyors megerősödésének tényét. 1930 márciusában a szovjet párthoz intézett nyílt levelében közös kommunista-szocialista fellépés megszervezését követelte az egész Európában növekvő erejű fasizmussal szemben.

             – A tét magának a civilizációnak a jövője – hangsúlyozta prófétai hangon és előérzettel. Mert nem csak a német munkásmozgalom vívmányai forognak kockán. A nácizmussal sötét korok árnyai térnek vissza Európába. S ha Hitler hatalomra jut, nem egyszerűen megőrzi, hanem egyenesen barbársággá zülleszti a kapitalizmust…

            Mint ahogy semmi más egyéb ténykedésében, úgy a szó szoros értelmében vett vészjósló cikkírói és levelező tevékenységében sem akadályozta a márvány-tengeri szigetre vetett „vörös orosz prófétát” Kemal pasa. A nagy török államférfi tehát jól ismerhette „vendégének” Prinkipóról szervezett nemzetközi ellenzéki mozgalmát és általa szerkesztett híres bulletinjét, valamint a nyugati sajtóban megjelent szenvedélyes cikkeit, felhívásait, hajszálpontos elemzéseit. Joggal feltételezzük, hogy ezek is is befolyásolhatták Hitlerről és Mein Kampfjáról vallott közismerten lesújtó véleményének kialakításában.

            Trockij 1933 júliusában francia barátai segítségével dél-franciaországi tartózkodásra korlátozott beutazási engedélyt kapott. Indulása előtt köszönetet mondott a török kormánynak, hogy annak idején sokakkal ellentétben befogadta országába. Akkoriban, 1929-ben mások nem voltak hajlandók menedéket nyújtani számára. Németek, britek, csehszlovákok, hollandok, luxemburgiak, norvégok, osztrákok és akkor még a franciák is mind eleve elzárkóztak. Utóbbiak azonban a szovjet–francia kölcsönös segélynyújtási szerződés 1935-ös aláírásakor közölték az egy ideje később még megtűrt idegennel, hogy ezután már nem látnák szívesen. Trockij Norvégiába utazott, de ott sem volt maradása, mert a szociáldemokrata kormány házi őrizetbe helyezte, megakadályozva politikai tevékenységének folytatásában. 

            Ezután – 1937 januárjában, de már az Újvilágban – Trockij életútjának utolsó állomása, Mexikó következett. Törökország mellett csak ez az ország, ez a két – a trockisták szerint burzsoá – fiatal köztársaság bizonyult elég függetlennek ahhoz, hogy nemes gesztussal bátran befogadja és dolgozni engedje az üldözött és fenyegetett orosz forradalmárt. Három év múlva itt, Coyoacánban lévő  házában csapott le rá hátulról jégcsákánnyal Ramon Mercader, Sztálin spanyol NKVD-ügynöke. Végzetes sebébe másnap, 1940. augusztus 21-én belehalt. Ezt a gyilkos merényletet két hónappal korábban megelőzte egy sikertelen fegyveres rajtaütés is, amelynek során egy száguldó gépkocsiból géppuskatűzzel árasztották el a megerősített épületet, és tűzcsóvát is dobtak rá. Ezt a támadást Trockij szobájának bútorai alá bújva sértetlenül túlélte. Egy visszapattanó és megfáradt lövedéktől a lábán megsérült viszont az akkor már 14 éves unokája, az egykori „kis prinkipói gyújtogató”, Esteban Volkov. A sztálinista fegyvereseket a moszkvai zsarnok fanatikus híve, Siqueiros, a kiváló mexikói kommunista festőművész vezette, aki máskülönben a két másik nagy realista művésszel, Riverával és Orozcóval együtt a világhírű mexikói muralisták hármasának együttesét alkotta.

            Volkov, aki idén márciusban ünnepelte 96. születésnapját, az utolsó élő tanúja a fent leírt tragikus eseményeknek. Egész életében sorozatos szörnyű sorsapásokat kellett elszenvedne, szinte egész családja a sztálini önkény áldozata lett: szülei, nagyszülei, két nagybátyja. Mexikóban vegyészmérnöknek tanult, de igazi hivatását abban találta meg, hogy őrizze nagyapja szellemi és anyagi örökségét. Ő a kurátora a coyoacáni emlékmúzeumnak. Négy leánya van. Oroszul már elfelejtett, spanyolul, franciául és angolul tud. A Szovjetunió gorbacsovi végnapjaiban ellátogatott Moszkvába. Megdöbbentette, hogy a Sztálin parancsára kivégzett régi bolsevik forradalmárokat már mind „rehabilitálták”. Kivéve egyet: Trockijt. Őt a Pravda a „forradalom démonának” és „bukott forradalmárnak” nevezte. Mindamellett többször találkozott iránta való rokonszenv megnyilvánulásaival. Néhány éve járt Prinkipón is, s felkutatta kora gyermekkora színhelyeit.

            A szigeten a WSWS amerikai szocialistái és prinkipói török barátaik jövő év augusztusában együtt kívánnak megemlékezni az orosz forradalmár halálának 83. évfordulójáról is.

Flesch István – Türkinfo

            .


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here