Akikről a Twitteren #három sarj, három szív címen zajlott szomorú török üzenetváltás

           

            Tavasszal ilyentájt az ankarai Karşıyaka temetőben három fiatalember sírján minden évben nem csak a hátramaradottaik helyeznek el virágokat. Nyughelyüknél sokan mások is megemlékeznek róluk, majd fél évszázaddal ezelőtti korai halálukról, kegyetlen sorsukról. Országszerte és emigrációban is mindazok leróják kegyeletüket emléküknek, akik borúsan figyelik a török demokrácia mind erősebb újabb fenyegetettségét. Kifejezik fájdalmukat szóban és írásban, gyűlések szónoklataiban és újságcikkekben.

            A Törökországban az 1960-as első puccs után 1971 márciusában másodszor is berendezkedő rendkívüli katonai hatalom sietősen letartóztatta a magukat politikai harcosoknak, forradalmi lázadóknak tekintő Deniz Gezmiṣ, Hüseyin İnan és Yusuf Aslan húszas éveikben járó ifjakat. Az uralomra jutott tábornokok azonban terroristáknak minősítették s kiszolgáltatták őket a statáriális haditörvényszéknek. A bírák 1971. október 9-én mindhármukat kötél általi halálra ítélték annak a sajátosan megfogalmazott vádnak az alapján, amely szerint „erőszakkal megkísérelték az alkotmány egészének vagy egyes részeinek megváltoztatását, mással való behelyettesítését vagy eltörlését”.

             Miután a török nagy nemzetgyűlés az ítéletet szavazattöbbséggel jóváhagyta és a köztársasági elnök megtagadta kegyelem gyakorlását, 1972. május 6-án hajnalban a főváros Ulucanlar börtönében végrehajtották az ítéletet. Ennek kiszabását és az elítéltek kivégzését – nem utolsósorban a bizonyítási eljárás súlyos hibái miatt – már akkor sokan jogtiprásnak tartották, még inkább annak tartja az emléküket őrző utókor.

            A joghallgató Deniz Gezmiṣ és egyetemi társai a hidegháborús korszak szülöttei és a nyugat-európai hatvannyolcas forradalmi nemzedék baloldali-szocialista eszméinek Boszporusz-parti zászlóvivői voltak. Ez volt az egyetemfoglalások, a viharos tüntetések, a viharos NATO- és Amerika-ellenesség, a Vietnámmal vállalt szolidaritás és barátság évtizede. A gyakran tüntetői erőszakba és rendőri önkénybe torkolló tiltakozási hullám mind hevesebben csapott át Európából Törökországba, ahol ennek a mozgalomnak gátat akart szabni nem csak a kormány, hanem a mind jobban terebélyesedő szélsőjobb. A pattanásig feszült légkörben polgárháború fenyegetett. A kormányhoz intézett emlékiratában erre hivatkozott a hadsereg is beavatkozását megelőzően.

             Deniz Gezmiṣ útja a kemalista elveket valló Nemzeti Demokratikus Forradalom (MDD) szervezetétől a baloldali Török Munkáspárton (TIP) át vezetett az 1968 januárjában az isztambuli egyetemen megalakult Forradalmár Joghallgatók Szervezetéig (DHÖ). A diákság élén haladt az egyetem megszállásakor, és mindannyiszor ott volt a tüntetők között az isztambuli kikötőben is, amikor tömeges tiltakozásokat szerveztek az amerikai 6. hadiflotta hajóinak rendszeres látogatásai ellen. De a saigoni posztjáról áthelyezett Robert Komer amerikai nagykövet Törökországba érkezése is alkalmat szolgáltatott az egyetemi ifjúság megmozdulására. Felgyújtották a gépkocsiját, s követelték, hogy a washingtoni diplomatát azonnal rendeljék haza. Közismert volt róla ugyanis, hogy előző szolgálati helyén egyik legelszántabb alakítója volt a dél-vietnámi gerillaalakulatok végleges felszámolására, az ország “pacifikálására” irányuló politikának, amely egyre nagyobb számban szedte áldozatait a falusi lakosság köreiből. Módszerei miatt háta mögött bizalmasan „lángvágós Komernek” nevezték amerikai kollégái is. 

            Azokban a hónapokban a karhatalommal kirobbant összecsapások során már többen életüket vesztették. Egy alkalommal Deniz Gezmiṣ is megsérült, s egy időre be is börtönözték nem engedélyezett demonstrációkra való felbujtás címén. Az egyetemről eltávolították. Az újságok beszámoltak emberrablásokról, pénzintézetek elleni támadásokról, pokolgépes merényletekről is.

            Erik J. Zürcher holland történész a modern Törökországról szóló alapművében azt írja, hogy semmi kétség sem lehet afelől, hogy a hatvanas évek végén politikai erőszakhoz először különféle radikális baloldali csoportok folyamodtak. De 1968 végétől, még inkább 1969-ben és 1970-ben alaposan túltett rajtuk a szélsőjobb, mindenekelőtt a Szürke Farkasok csoportja, élén Alparslan Türkeş ezredessel, aki ismert alakja volt már az 1960-as puccsnak is. Náci mintára „rohamosztagokba” besorozott legényeit különleges táborokban képezték ki. Parancsuk az volt, hogy „hódítsák el a városi utcákat és az egyetemi kampuszokat az ott uralkodó baloldaltól”. A hatóságok azonban az anarchia szükséges megfékezésének jelszavával szemlátomást kíméletesebben bántak a jobboldali terroristákkal, s feltűnően elnézők voltak az ezredes emberei iránt is.

            Amikor katonák páratlan brutalitással szétverték még a mérsékeltnek tartott MDD nemzeti demokratikus forradalmi munkásság isztambuli tömegdemonstrációját is, általános radikalizálódás következett be. Az MDD Forradalmi Ifjúsággá (DEV GENÇ) alakult át, értelmiségi rétegekben ismét növelte befolyását az illegalitásba szorított Török Kommunista Párt. Deniz és társai 1970 elején megalapították saját szervezetüket, a Törökország Népfelszabadító Hadseregét (THKO). Egy év múlva a „THKO nevében” kiraboltak egy bankot Ankarában, továbbá négy túszul ejtett amerikai katona elengedéséért követelték az összes bebörtönzött „forradalmár” szabadon engedését, valamint kiáltványuk beolvasását a rádióban. De foglyaikat sértetlenül mégis távozni hagyták, anélkül hogy feltételeiket teljesítették volna a megszabott határidő lejárta után. Egy másik „forradalmi” szervezet tagjai azonban, aik állítólag kapcsolatban álltak szélsőséges palesztinokkal is, hasonló követelésük elutasítása után meggyilkolták túszukat, Efrájim Elrom isztambuli izraeli főkonzult, aki korábban Jeruzsálemben Adolf Eichmann egyik kihallgatótisztje volt.   

            Az 1971. március 12-ei katonai beavatkozás után kinevezett kormány statáriumot hirdetett „terroristagyanús személyek begyűjtése” végett. A hadsereg azonban arra használta fel a helyzetet, hogy hajtóvadászatot indítson minden rendű és rangú olyan személy után, akiről feltételezhető volt, hogy rokonszenvezik baloldali vagy akár csak haladó liberális eszmékkel. Letartóztattak mintegy ötezer embert, közöttük számos kiemelkedő értelmiségit, írókat, újságírókat, egyetemi tanárokat, szakszervezeti vezetőket. Széles körben rebesgették, hogy a foglyokat megkínozzák a börtönökben vagy a török hírszerzés vallatókamráiban. A baloldallal való leszámolásban tevékeny részt vállalt a “gerillaelhárítás”, ez az amerikai alapítású és 1959 óta más NATO-országokban is működő földalatti hálózat, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy „sejtjei” kommunista hatalomátvétel esetén az ellenállás központjai lehessenek.

            A bankrablás után Deniz Gezmiṣ, Hüseyin İnan és Yusuf Aslan ellen körözést adtak ki. Ezt később szükség esetére kibővítették érvényes tűzparanccsal, és jutalmat tűztek ki a fejükre. Az üldözöttek megpróbálták rendezni soraikat, újjászervezni az ellenállást. Gezmiṣ és Aslan úgy számolt, hogy ehhez legjobb, ha beveszik magukat a távoli és zordon Nurhak-hegységbe, amelynek helyenként szinte megközelíthetetlen vonulatai a délkelet-törökországi Kahramanmaraş tartományban néhol 3000 méter fölé magasodnak. Mielőtt azonban eljutottak volna odáig, tűzharcba keveredtek rendőrökkel. Aslan lőtt sebe miatt nem tudta folytatni a menekülést, s megadta magát. Gezmiṣ azonban túszul ejtett egy rendőr őrmestert, s arra kényszerítette, hogy autón vigye tovább. Egy útlezárásnál viszont őt is elfogták. Harmadikuk, İnan a közép-törökországi Kayseri városában került rendőrkézre.

            Kivégzésüket a török jogtörténetben ugyanúgy különleges hely illeti meg, mint az 1960. májusi katonai puccs utáni kirakatperben halálra elítélt Adnan Menderes miniszterelnök, valamint Fatin Rüştü Zorlu külügy- és Hasan Polatkan pénzügyminiszter kivégzését – állapítja meg évfordulós kommentárjában a BBC Türkçe, az angol rádió török hírszolgálata. Utóbbiakat később a demokrácia mártírjainak nyilvánították, 1990-ben újratemették, földi maradványaikat mauzóleumban helyezték el, Menderesről Izmirben repülőteret, Zorluról a külügyminisztériumban konferenciatermet neveztek el.

            Az igazságot megcsúfoló ítélet után a kor egyik meghatározói politikai egyénisége, İsmet İnönü nevükben hiába folyamodott kegyelemért. Sokak által támogatott beadványát elutasították.

Deniz Gezmiş

            Ám Atatürk egykori harcostársa és győztes tábornoka a Köztársasági Néppárt, a CHP élén Denizék érdekében is felemelte szavát. A halálos ítéletüket véglegesen jóváhagyó nemzetgyűlési ülésen párttársainak padsoraiból felhangzó tetszésnyilvánítások közepette szenvedélyesen hangsúlyozta, hogy nem megbocsátásról van szó, hanem arról, hogy politikai indíttatású bűncselekményekért nem lehet kiszabni a legsúlyosabb ítéletet. Hasonlóképpen érvelt és vele együtt a többségi állásfoglalás ellen szavazott Bülent Ecevit későbbi kormányfő, a korszak szintén kiemelkedő államférfija. A halálbüntetésnél enyhébbet követelt, mert – mint mondta – még sok minden napvilágra kerülhet, ami miatt később az ítéletet elfogadó parlament igen kényes helyzetbe kerülhet.

            Az Euronews török adásában felidézte, hogy a jegyzőkönyvek tanúsága szerint a nemzetgyűlésben 273-an igennel, 48-an nemmel szavaztak. A CHP megosztott volt. Bár negyvenheten İnönüt támogatva a halálbüntetés ellen szavaztak, 30-an mégis igent mondtak az ítéletre.     

            A jobboldal vezérszónoka, Mustafa Kubilay İmer konyai képviselő „alávaló kommunistáknak” nevezte az elítélteket, s kigúnyolta a megosztott CHP-t, amely szerinte korábban az „amnesztia apostolainak mezében tetszelgett”, most azonban többtucatnyi képviselője mégis támogatta a bírósági végzést.

            „Ám a következő években a parlamenti határozatot megszavazó képviselők közül többen bevallották, hogy megbánták jóváhagyásukat” – olvasható a BBC török megemlékezésében. Nahit Menteşe, az Igazság Párt képviselője, aki később több különböző miniszteri tárcát viselt Süleyman Demirel sokszoros miniszterelnök kormányaiban, kijelentette: „A katonák mindenképpen ragaszkodtak Deniz Gezmiṣ és társai kivégzéséhez. Ügyükben mi helytelenül cselekedtünk”. Maga Demirel pedig, már mint a Török Köztársaság 9. köztársasági elnöke, évekkel később ugyancsak megbánóan nyilatkozott saját jóváhagyó parlamenti szavazatáról. Már nyíltan elismerte, hogy „azokban a napokban, az akkori viszonyok közepette ez volt a követelmény”.

            Ám a hadbíróság két bátor tagja, egy ezredes és egy tábornok már akkor különvéleményt nyilvánított írásban is. Nahit Saçlıoğlu és Kemal Gökçen a vádak megalapozottságát kétségbe vonva többek között kifejtette: a vádlottak a török hadsereg és a belbiztonsági erők által teljesen uralt helyzetben aligha törekedhettek vagy lehettek volna képesek az alkotmány terhükre rótt felszámolására. Hasonlóképpen képtelenség bankrablást és emberrablási kísérleteket az alaptörvény megszüntetésére irányuló cselekménynek minősíteni. A fiatal és egyetemista vádlottak esetében, még ha elkövettek is bűncselekményt, a halálbüntetés elfogadhatatlan. Végül mindehhez hozzáfűzték, hogy minden bírónak tudnia kell, akár tartja magát az akkor érvényes joghoz, akár nem, az igazságra előbb-utóbb mindig fény derül. Gerinces kiállásuk egy ideig hátráltatta Saçlıoğlu ezredes tábornoki előléptetését, de később némely jogtudományi egyetemi karon már tanították érvelésüket.

            Mustafa Balbay, a Cumhuriyet című baloldali napilap Aktuális rovatának vezetője           Deniz Gezmiṣ és társairól szóló májusi megemlékezésében azt írta, hogy hármuk pere az igazságért vívott harc szempontjából még máig is folytatódik. Nem az alkotmányos rendet akarták megdönteni – mint amiért halálba küldték őket –, hanem ellenkezőleg, igazi alkotmányosságért küzdöttek. Semmiféle igazi bizonyítási eljárást nem folytattak ellenük, enyhítő körülményeket nem vettek figyelembe. A döntést már előre meghozták, amelyet a bírói testületnek egyszerűen csak magáévá kellett tennie.

            A parlamenti többség még csak kísérletet sem tett arra, hogy mélyebben megértse e három fiatal indítékait, s mindannyiukat veszélyes anarchistának könyvelték el. A nemzetgyűlés villámsebesen hagyott jóvá olyan halálos ítéleteket, amilyeneket abban az időben más országokban nem hoztak hasonló ifjúsági mozgalmak tagjai ellen. Ám valóban volt egy nagy vétkük: antiimperialisták voltak, s országuk számára teljes függetlenséget követeltek – írta a szerző. Akárcsak az egy nemzedékkel korábban, 1948-ban fiatalon meggyilkolt ragyogó tehetségű szocialista író, költő és publicista, Sabahattin Ali. Ő azt merte mondani, hogy otthon „most még csak dollárt és fontot fogadnak el külföldről, de holnap onnan már parancsokat is szívesen vesznek”.

            A vérző Vietnámból Törökországba átküldött Komer amerikai nagykövetet néhány hónap múlva Denizék és az egyetemi diákság hangos követelésére hívták haza, és horgonyukat felszedve ugyancsak tüntetéseik hatására távoztak az isztambuli kikötőből a 6. amerikai flotta hajói. A fiatalok ellenfelei mégis azt mondták: megérdemelték sorsukat – írta Balbay.

            Az újságíró emlékeztet egykori Cumhuriyet-beli kollégájának, a szemleíró, professzor és egy ideig művelődési miniszter Ahmet Taner Kışlalınak a szavaira is: „Deniz Gezmiṣt és barátait megölték, de eszméikkel nem tudtak végezni. Megölték, de legyőzni nem tudták őket.” E szavakat politikatörténeti művében vetette papírra a köztiszteletben álló kiváló értelmiségi és baloldali politikus, aki 1999-ben, hatvanévesen vallási fanatikusok pokolgépes merényletének esett áldozatául. Ma szobra van Ankarában. Hasonló módon gyilkolták meg 1993-ban a Cumhuriyet híres nyomozó újságíróját, Uğur Mumcut is.

            E mostani Cumhuriyet-cikk szerzője, Mustafa Balbay viszont a közelmúltig ártatlanul négy évet töltött vizsgálati fogságban. Egészen a hamisított okmányok alapján ellene emelt koholt vádak összeomlásáig. Rá akarták bizonyítani, hogy ő is résztvevője annak a vezérkar csúcsáig érő állítólagos államellenes összeesküvésnek, amelyet az ősmondák ködébe vesző Ergenekon közép-ázsiai hegyvidék nevével rejtjeleztek. Nemzeti mítoszok szerint arról a helyről rajzottak ki a törökség elődei, hogy megkezdjék vándorlásukat végleges nyugati hazájuk felé.

            A közelmúltban tévéműsort sugároztak az emlékmúzeumnak berendezett volt ankarai Ulucanlar börtönből, ahol 1972-ben Denizék vesztőhelye is állt, s ahol egykor különböző időpontokban sok más ismert személyiséget, világhírű irodalmárt tartottak fogva, közöttük a kommunista Nazım Hikmet költőt és a kurd Yaşar Kemal regényírót. Az 1980-as katonai puccs vezetői nagy nemzetközi tiltakozás közepette itt végeztették ki nem egészen tizennyolc évesen Erdal Eren baloldali ellenállót is.

Erdal Eren

            A műsor alatt a kormányközeli Akit tévé riportere súlyos botrányt kavart egy „mellesleg elejtett magánjellegű” megjegyzésével. Eszerint a „török közvélemény” nemcsak az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Öcalan PKK-vezér és a 2016-os puccskísérlet Amerikából állítólag titokban irányító Gülen muzulmán prédikátor kivégzését óhajtja, hanem ugyanilyen módon szeretné halva látni a legnagyobb ellenzéki párt, a CHP elnökét, Kemal Kılıçdaroğlut is. A riporter ellen ügyészségi és tévén belüli vizsgálat is indult. (Ankara európai uniós csatlakozási szándékának megfelelően 2004-ben megszüntette a halálbüntetést, az EU iránti hajlandóságának lehűlésével azonban a kormánypárt, az AKP néha meglebegteti visszaállításának, új népszavazás megrendezésének lehetőségét.)

            A kormánybarát tévétudósító a fenti durva megjegyzésére feltételezhetően a CHP-elnök egyik korábbi kijelentésére reagálva ragadtatta magát. Kılıçdaroğlu ugyanis a Hürriyet című napilapnak nyilatkozva párhuzamot vont Recep Tayyip Erdoğan elnök jelenlegi „demokráciát nélkülöző rendszere és diktatórikus módszererei”, valamint a hatvanas-hetvenes évek törökországi politikai viszonyai között, s azt mondta: a történelem folyamán mindig voltak, akik példát adva szembeszálltak a hazájukban uralkodó antidemokratikus gyakorlattal. Voltak közöttük, akik ezért nagy árat fizettek, életüket áldozták. Ilyen volt Adnan Menderes kormányfő és Deniz Gezmiṣ és társai is…

            Utóbbiak alakját azóta is széles körű tisztelet övezi, legalábbis a társadalom egy részében. Gezmiṣ sokszor és többek által felidézett történetét legendák is átszövik. Ügyvédjei és fogolytársai hátrahagyott tanúságtételeikben különbözőképpen számolnak be utolsó szavairól, de egyben megegyeznek: éltette a független Törökországot, Marxot és Lenint, a török és a kurd nép közös harcát. Végül azt kiáltotta, hogy le az imperializmussal! Volt, aki tudni vélte, hogy majdnem egy teljes órán át függeni hagyták az akasztófán.

            A Cumhuriyet összegzése szerint Denizről azóta több tucat életrajz jelent meg. Költők harmincnál is több verset írtak róla, s ezek legtöbbjét meg is zenésítették. Színdarabok, filmek, tévésorozatok örökítették meg tragédiáját. A török állami hírügynökség, az Anadolu Ajansı (AA) is beszámolt arról, hogy 2012-ben a strasbourgi török filmnapokon a zsúfolásig megtelt Odyssee moziban dokumentumfilm bemutatásával emlékeztek meg alakjáról. A bevezetőt Can Dündar, a Cumhuriyet akkori főszerkesztője tartotta. Neki négy év múlva – letartóztatása, kiengedése után, majd újabb őrizetbe vétele elől menekülve – távoznia kellett Törökországból. A számos nemzetközi újságíródíjjal kitüntetett szerkesztő ugyanis a kormány legnagyobb bosszúságára oknyomozó-leleplező cikket jelentetett meg a török titkosszolgálat, a MIT szíriai dzsihadistáknak szánt álcázott fegyverszállítmányairól. Azóta Németországban él az emigránsok alapította Özgürüz (Szabadok Vagyunk) elnevezésű internetes hír- és rádióportál élén. Így egyéb okok mellett már ezért sem valósíthatta meg dédelgetett tervét, hogy filmet készíttessen Denizről az egyik legnépszerűbb török színésszel, Kenan İmirzalıoğluval a főszerepben.

            Aligha találhatott volna alkalmasabb művészt hősének megszemélyesítésére. A kiszemelt türkmén gyökerű İmirzalıoğlu kitűnő szellemi képességeit és kivételesen előnyös testi adottságait tekintve tökéletes mása lehetett volna az alakítandó személynek. Az isztambuli Yıldız Műszaki Egyetem matematika szakán végző, 1.91 méteres szép szál ifjú kosárlabdázott, aztán elnyerte országa, majd a világ legjobb férfi modellje címet. Pályáján is sikert sikerre halmozott. A közönség legutóbb a Konstantinápolyt meghódító Világbíró Mehmet szultánról szóló tévésorozat címszerepében láthatta. Noha a Deniz-filmről már tárgyaltak, az elképzelés végül mégsem vált valóra. Ezt bizonyára sokan nagyon fájlalják.

            De Deniz Gezmiṣt, Hüseyin İnant és Yusuf Aslant híveik tábora így sem fogja soha elfelejteni, s emléküket mind többen őrzik. Ezt tanúsítja, hogy a Twitteren haláluk mostani évfordulóján tömeges üzenetváltás zajlott “#1972. május 6.” vagy “#Három sarj, három szív” címen.

Flesch István – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here