Macron és Erdogan számos konfliktusban egymásnak feszül

Fotó: Presidency of Turkey / AFP / Anadolu Agency

Ebben szerepet játszik az is, hogy nagyratörőek, de eltérő értékrendet vallanak.

Egykor hatalmas birodalmak becsvágyó örökösei, akik határozott külpolitikát folytatnak és világos vízióval rendelkeznek – ilyesfajta hasonlóságok fedezhetők fel Emmanuel Macron francia elnök és Recep Tayyip Erdogan török államfő között. A két vezető közelmúltbeli nyilatkozatai alapján azonban arra lehet következtetni, hogy egyikük sem tekint rokon lélekként a másikra, hiszen rendszeresen provokációval, bajkeveréssel és felelőtlen lépések megtételével vádolják egymást. A kölcsönös bírálatokhoz hozzájárul, hogy szögesen ellentétes világnézeteket képviselnek: a centrista Macron politikáját a szigorú francia világiasság eszméje az úgynevezett „laïcité” hatja át, míg Erdogan a politikai iszlám, vagyis az iszlamizmus megtestesítőjének tekinthető. Az ideológiai különbségek részben arra is magyarázatot adnak például, hogy a líbiai konfliktusban miért állnak ellentétes oldalakon: a tripoli kormány részben iszlamista elemekből áll, a francia elnök a lázadók támogatásával ezért a megdöntésükre törekszik, míg a török államfő – ugyanazon okból – a hatalomban maradásukat segíti elő. Macron – más nyugati vezetőkhöz hasonlóan – úgy tűnik, abban hisz, hogy az arab világ nem érett meg a demokráciára, és csak az erőskezű vezetők biztosíthatják a stabilitást, akik – akár súlyos jogtiprások árán – megrendszabályozzák a lakosságot. Erdogan sem mondható a liberális demokrácia zászlóvivőjének, ám az iszlamizmust sanyargató arab diktatúrák helyett a török modell elterjedését látná szívesen.

Hiba lenne azonban azt hinni, hogy a francia és a török elnök szembenállása pusztán az eltérő világnézetekből fakad, Líbiában például Macron álláspontját befolyásolja az is, hogy a felkelők birtokolják az olajban gazdag keleti országrészt, ahol a Total francia olajvállalatnak vannak érdekeltségei, amit a lázadók győzelme esetén akár tovább is bővíthetne. Erdogan politikájára mindeközben az is hatással van, hogy Törökország tavaly egy számára igen kedvező megállapodást kötött a líbiai kormánnyal a földközi-tengeri kizárólagos gazdasági övezetek felosztásáról.

A két NATO-szövetséges számos további diplomáciai viszályban vagy éppen háborúban feszül egymásnak, amelyben szerepet játszik az is, hogy a két vezető erőn felül igyekszik geopolitikai tényező lenni. A földközi-tengeri gázmezők körüli vitában például Franciaország az EU meghatározó hatalmaként teljes mellszélességgel a térségbeli uniós tagállamok oldalára állt, illegálisnak minősítve a Ciprus partjainál végzett török próbafúrásokat, Törökország pedig – nyilvánvalóan saját érdekeit képviselve – igényt formál a gázkincsekre. Szíriában Párizs az Iszlám Állam elleni harc legfontosabb partnereként tekint a Szíriai Demokratikus Erők nevű kurd-arab ernyőszervezetre, míg Ankara saját területi integritását veszélyeztető terrorszervezetként tartja számon azt. A Hegyi-Karabahért folytatott azeri-örmény háborúban a török vezetés a vele szövetséges Azerbajdzsán pártját fogja, miközben a diplomáciai nagyhatalomként fellépő francia kormány közvetíteni próbál.

Mindazonáltal Macronnak és Erdogannak is kifejezetten érdeke fűződik ahhoz, hogy kidomborítsa a kettőjük és nemzeteik szembenállásának ideológiai vetületét, hiszen ezzel saját hazájukban növelhetik népszerűségüket. Európában az iszlám elleni fellépés a szélsőjobbtól csábíthat el szavazatokat, míg Törökországban együtt tarthatja a kormánypárt szavazatait az iszlám melletti határozott kiállás. A dinamika már 2017-ben is megfigyelhető volt; akkor az alkotmánymódosító népszavazásra kampányoló török elnök a parlamenti választásokra készülő Mark Rutte holland kormányfővel akasztotta össze a bajszát. A viszály abból eredt, hogy a holland hatóságok nem engedték kampányolni a török politikusokat, Erdogan ezért fasisztának és „náci származékoknak” titulálta a hollandokat, amit Rutte elfogadhatatlannak nevezett.

Jelen esetben is az látható, hogy a jóval konfrontatívabb természetű török elnök kezdeményez szócsatákat. Az iszlám világ felkent vezetőjeként viselkedő Erdogannak ilyen szempontból kifejezetten kapóra jön, hogy Macron a közelmúltban több kritikus megjegyzést tett a második legnagyobb világvallásra. A török elnök válaszul a muszlimok nevében kikérte magának, hogy a francia államfő az iszlám válságáról beszélt, illetve bejelentette, hogy fellép az integráció akadályának tekintett iszlám szeparatizmus ellen.

Macron sem riad vissza azonban a személyeskedéstől: a hegyi-karabahi konfliktus kapcsán például azt mondta, számon kéri Erdoganon, hogy Törökország miért küld dzsihádistákat a hadszíntérre. Az ügy pikantériája, hogy a francia elnök azokat az Ankarához kötődő zsoldosokat minősítette dzsihádistáknak, akikre a szíriai polgárháború kontextusában egyszerűen csak felkelőkként szokott hivatkozni.

Mindezek alapján valószínűtlen, hogy Macron és Erdogan valaha is megtalálnák a közös hangot, sőt a 2022-ben esedékes francia-, illetve a 2023-ra tervezett török elnökválasztások közeledtével várhatóan csak még harsányabbá válik csörtéjük.

Forrás: nepszava.hu


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here