Flesch István: Egy kicsúfolt „béna kacsa” tüneményes szárnyalása és fényes diadala Isztambulban

 

Isztambul új főpolgármestere hatásos jelszóval kampányolt, de ez győzelmének csak egyik és nem is legfontosabb tényezőjének bizonyult. Ehhez túl általános és egyszerű volt a „minden nagyon szép és jó lesz!”, ami némelyek fülében kissé gyermekdeden is hangozhatott. Ám egyvalamit pontosan tükrözött. Azt, hogy Ekrem İmamoǧlu, akinek neve magyarul körülbelül annyit tesz, mint igen nagylelkű és tiszteletreméltó imámfia, szilárd meggyőződésű, elszánt jelölt, aki népközeli és közérthető kíván lenni, és bármiféle megkülönböztetés nélkül a lehető legszélesebb városi rétegeket igyekszik megszólítani.

Ezt a szándékát átütő siker koronázta, A szavazókat leginkább mégsem az idézett jelszóval ragadta magával, hanem fiatalos lendületével, egész vonzó egyéniségével, komolyságával, emberi és politikai hitelességével. Főként azzal, hogy bátran mindenütt a választási küzdelem tűzvonalában harcolt a szavazatokért. Már akkor is, amikor Recep Tayyip Erdoğan államfő és AKP-elnök közbelépésére átlátszó ürügyekkel, állítólagos csalás, valamint a „szavazóurnáknál végrehajtott puccs” vádjával hatóságilag megsemmisítették a márciusi első választás eredményét. Akkor İmamoǧlu a Köztársaság Néppárt, a CHP képviseletében még csak kis különbséggel, 13 729 szavazattal előzte meg ellenfelét, a kormányzó AKP-t képviselő Binali Yıldırım volt miniszterelnököt. A választás éjszakájának pattanásig feszült légkörében egy pillanatra sem vesztette el idegeit, a végsőkig kitartott, még azután is, hogy a hivatalos török hírügynökség, az Anadolu Ajansı (AA) az AKP nagy előnyét jelentette, s Yıldırım önelégülten és elhamarkodottan már győztesnek nyilvánította önmagát a végül mégiscsak elvesztett választáson. İmamoǧlu bátorsága és határozottsága szöges ellentéte volt annak a meghunyászkodó magatartásnak, amelyet a 2018. júniusi elnökválasztásokon a CHP jelöltje, Muharrem İnce tanúsított, aki egyszerűen eltűnt, sehol sem volt található a választás éjjelén, mérhetetlenül felháborítva támogatóit.

A 49 éves üzemgazdász diplomáját az észak-ciprusi amerikai és az isztambuli egyetemen angolul szerezte meg, s építőipari családi vállalkozásából érkezett a politikába. Ő is ugyanúgy a mélyen konzervatív beállítottságú fekete-tengerparti vidékről származik, mint Erdoğan családja. Választási hadjárata során távolról sem csak saját világi hallgatóságának szónokolt, hanem rendszeresen megjelent mecsetekben is, hogy kifejtse nézeteit. Így lehetővé vált, hogy hívő muzulmánok is széles körben megismerhették városvezetési elképzeléseit. Ebből a társadalmi rétegből is sokan reá szavaztak. Így tudta maga mellé állítani az isztambuli kurdok világnézetileg szintén sokrétű közösségét is, akiknek pártja, a HDP, a Népek Demokratikus Pártja nem indult önállóan, hanem az ő támogatására szólította fel szavazóit. Ez a körülmény döntően befolyásolta a megismételt választás végeredményét, azt, hogy ez alkalommal meggyőző különbséggel, már 777 581 szavazattal múlta fel az ellenfelére leadott voksokat, akitől elpártolt sok „első fordulós” szavazója.

Ez kétségtelenül a legvérmesebb reményeken is túlmutató győzelem volt, egyben földindulásszerű változás a választói magatartásban, olyan, amilyenre polgármester-választáson nem volt példa legalább harmincöt éve. A török metropoliszon belül az AKP számára a fontos kerületek közül elveszett a hitbuzgó törökök lakta Fatih a híres Kék-mecsettel, Tuzla, amely Yıldırım körzete, nemkülönben Üsküdar, ahol maga a Török Köztársaság elnöke lakik. Ezek is mind – meglepetésre – többségileg az ellenzéki jelöltet támogatták.

Ezért írhatta címében a baloldali Cumhuriyet, hogy „A nép győzelme, egy ember veresége”, arra célozva, hogy Isztambul elvesztése egyben súlyos tekintélyveszteség is a győzelmekhez szokott elnök számára, aki többnyire dicsőséges politikai pályafutása alatt nem győzte elégszer hangsúlyozni, hogy akié a Boszporusz-parti világváros, azé egész Törökország. A Sözcü (Szóvivő) címe szerint „Történelmi különbség” támadt a győztes és a vesztes szavazatszáma között. A szintén baloldali-ellenzéki Aydınlık (Világosság) címében úgy látta, hogy „Felvirradt a nagy problémák megoldásának ideje”, míg a BirGün (Egy Nap) úgy érzékelte tudósítása címében, hogy „Kirajzolódott az út vége”. Vagyis az, hogy egy korszak befejeződni látszik, egy új kezdődik, és valósággá válnak a nagy remények: bekövetkezhet az országos változás is. Erre a reményre épített Ekrem İmamoǧlu, amikor a második fordulóban már ezt hirdették plakátjai: Ümit, azaz remény. És képes is volt arra, hogy valóban reményt tudjon önteni az emberekbe. Sokan megszakították szabadságukat, hogy szavazhassanak. Mert el voltak szánva arra, hogy a fogyatkozófélben lévő és kiüresedni látszó török demokráciát megvédjék – méghozzá saját erőből, demokratikus úton.

Végre-valahára meggyőző erővel jelentkezett a színen egy olyan török politikus, aki valóban úrrá akar lenni a török társadalom mélyülő megosztottságán. Aki a kampány alatt is kerülte a harsányságot, az ellenfelek kíméletlen szapulását, és mindenkor higgadtan, józanul érvelt. A kormány ostorozása helyett kinyújtotta baráti kezét még ellentábora felé is. Mint mondta, minden isztambuli főpolgármestere óhajt lenni, egy olyan hatalmas város élén, amely a mostaninál zöldebb, hívogatóbb lehet, ha megszabadul a korrupció, a vezetés gyakorlatában hosszú évek óta tapasztalható sógorság-komaság minden válfajától, az ott eluralkodott nepotista hajlamoktól. Kiváló számvevőkből álló csapata – még az első forduló szavazati eredményének megsemmisítése előtt – kiszámította, hogy a városi költségvetés többmilliárdos hiánya állami megbízatásoknak nagyrészt „családon belüli” osztogatásából halmozódott fel.

Ekrem İmamoǧlu a mi közép-európai fogalmaink eredeti nemes értelmében is igazi úriember, aki nyilatkozataiban mindenkor tárgyilagos és mérsékelt. Noha megállapításai pontosan és nagyon is érzékenyen célba találnak, sohasem sérteget. Amikor végre az első forduló után először megjelenhetett a TRT állami tévé képernyőjén, megkérdezte a műsorvezetőktől, hogy az intézményüknél miért különböztetik meg hátrányosan az ellenzéket. „Én voltam a legígéretesebb jelölt, a legtöbb szavazatot is én kaptam, önök miért nem hívtak meg engem korábban? Volt erre talán felsőbb utasításuk…?”

Egymást követő két kemény választási kampány során is bebizonyította egyik legfontosabb politikusi erényét, nevezetesen, hogy bámulatosan ütésálló. És hogy fel se veszi a sorozatosan reá szórt rágalmakat és a személye ellen irányuló nemtelen támadásokat. Ezek sorában maga az államfő minősítette szégyenletes, de egyben értelmetlen és érthetetlen módon is „béna kacsának”. És Erdoğan nyomán az AKP más hangadói is mindennek elmondták: kezdve azon, hogy csaló, katonai puccsot támogató terrorista, folytatva azon, hogy nem is törzsökös török, hanem valamiféle görög ivadék, mindezt végül azzal tetézve, hogy ahhoz a Sziszi egyiptomi elnökhöz hasonlították. aki véres katonai puccsal megbuktatta Erdoğan barátját és eszmetársát, az egykor a muzulmán testvériséget vezető Murszi elnököt, aki viszont a napokban börtönéből érkezve „váratlanul” elhunyt bírósági tárgyalásán.

Minthogy Ekrem İmamoǧlu kifogástalan úriember, mindezeken csak elnézően mosolyog, s e durva politikai mélyütéseket hasonlókkal soha nem viszonozza, nem fizeti vissza. Sőt: nagy győzelme után Erdoğant mielőbbi találkozóra hívta, s kijelentette: „Elnök úr! Kész vagyok önnel harmonikusan együttműködni”. A lakosságnak pedig megköszönte, hogy megoltalmazták Törökország sok évszázados demokráciáját, bejelentve, hogy senkit nem fog az út szélére szorítani.

A történtek után szokatlan élességgel merül fel a kérdés: miként hozhatott az államfő és az általa vezetett AKP ennyire téves és önmagára nézve kárhozatos döntést a választások megismételtetéséről. A sajtóba kiszivárgott, hogy a pártvezetésben a márciusi választás után mérlegelték a helyzetet, és vita is volt arról, hogy elfogadják-e a számukra előnytelen első eredményt, s esetleg jó képet vágva hozzá beletörődjenek ebbe a helyzetbe, elvégre ez még nem a világvége, lesznek még nemzetgyűlési választások is. Állítólag Binali Yıldırım, az első forduló vesztese ellenezte a szavazatok újraszámoltatását és újabb választások mindenáron való kikényszerítését. A párvezetés egy ideig húzódozott is ettől. Hamarosan azonban napnál világosabbá vált, hogy az új szavaztatás hibás elnöki erőltetése mögött meghúzódott minden hiba legsúlyosabbika: az, hogy az Isztambulért vívott helyhatósági küzdelmet az egész török hazát érintő össznemzeti kérdéssé nyilvánították. Kiderült, hogy Erdoğan és környezete ennek folyamatos sulykolásával súlyosan ártott önmagának. Mert mintegy aranytálcán kínált fel kedvező lehetőséget a nagy ellenfél számára: ezzel ugyanis a karizmatikus Ekrem İmamoǧlu személyiségének még pótlólagos és kiemelt fontosságot is kölcsönöztek, ami által még inkább magához tudta vonzani, s egy táborban egyesíthette a kormányzó AKP-val elégedetlen legkülönbözőbb rétegeket. Ezenközben İmamoǧlu azzal is mind több hívet szerzett magának, hogy kampánya az országos politikai megosztottság felszámolásának és a békesség megteremtésének hirdetésére irányult, és az önmagát szociáldemokrata irányultságúnak tartó CHP szekuláris és nacionalista táborán messze túlra is kedvező hatást tudott kifejteni. Hogy ennek a maga szempontjából nemkívánatos folyamatnak útját állja, az AKP megpróbálta elriasztani az isztambuli kurdokat İmamoǧlu megválasztásától. Ennek a megkésett és végül csúfos kudarcba fulladt próbálkozásnak volt része, hogy az AA török állami hírügynökség közvetlenül a választások előtt idézte az életfogytiglani börtönbüntetését töltő Abdullah Öcalan PKK-vezérnek a kurdokhoz és a HDP-hez intézett állítólagos felhívását arra vonatkozóan, hogy a szavazásnál tanúsítsanak pártatlan, semleges magatartást.

Az AA erről szóló jelentésében Ali Kemal Özcanra, a kelet-törökországi Tunceli Egyetem professzorára hivatkozott, aki İmralı szigetén meglepő módon és nem egészen tisztázott körülmények között meglátogathatta a foglyot, és fenti értelmű üzenetet hozott tőle, amelyet sajtóértekezleten ismertetett. Özcan azt állította, hogy a PKK-vezér ügyvédjei is birtokában voltak az üzenetnek, de azt eltitkolták a nyilvánosság elől. Erdoğan – kapva kapva az egyetemi tanár által felkínált lehetőségen – a sajtóértekezlet után nyilatkozott a tévében, és tudni vélte, hogy viszály robbant ki Öcalan, valamint Selahattin Demirtaş szintén börtönben lévő volt HDP-vezető és a PKK között.

Emellett a török állami tévé kurd nyelvű csatornájának műsorában, a TRT Kurdi adásában felléptették Öcalan Észak-Irakban élő egyik fivérét, Osmant, aki a vele készült interjúban egyenesen a kormányzó AKP támogatására hívta fel a kurdokat, s azzal a kijelentésével igyekezett hangulatot kelteni Ekrem İmamoǧlu ellen, hogy a CHP jelöltje mindig is igyekezett távol tartani magát a kurdoktól, és egyetlen szava sem volt hozzájuk. Osman Öcalan ellen egyébiránt a PKK javára kifejtett terrorista tevékenysége miatt 2015 óta török nemzetközi körözési és kiadatási kérelem van érvényben.

Öcalan másik fivére, Mehmet, aki a fogoly ügyvédjei után a muzulmánok ramazani böjtjét követő eid al-fitr ünnep alatt hosszú idő elteltével szintén meglátogathatta testvérét, valóban üzenetet hozott tőle. A Törökországban betiltott Mezopotamya baloldali és kurdbarát hírügynökség ismertetése szerint a PKK-vezető ebben felszólította a török kormányt és a PKK-t, találjanak új megoldást arra, hogy kivezethessék a zsákutcából a kurd kérdésben megrekedt tárgyalásokat. Megfogalmazása szerint a felek közötti párbeszéd kapuja „se nem zárult be teljesen, se nem tárult ki szélesre”. Ha azonban „ez a csatorna tartósan bedugul, akkor ez mindenki számára katasztrófa lesz”.

Selahattin Demirtaş börtönéből twitter-üzenetben utasította vissza az Abdullah Öcalan és közte állítólag kirobbant hatalmi harcról szóló elnöki spekulációkat. Hangsúlyozta, hogy minden fenntartás nélkül támogatja a PKK-vezetőnek az ország demokratizálásáról és a béke megteremtéséről szóló kezdeményezéseit. Egyben óva intette a közvéleményt attól, hogy felüljön provokációknak. A HDP két társelnöke, Sezai Temelli és Pervin Buldan szerint Erdoğannak az az igyekezete, hogy éket verjen pártjuk, a HDP és Öcalan közé, jól mutatta a török vezetés tanácstalanságát az isztambuli választás előtt. Pervin Buldan asszony az ANF kurd hírügynökségnek nyilatkozva a kurdokat és és pártjukat, a HDP-t nyilvánította a megismételt isztambuli választások győzteseinek.

Erdoğan még tett egy utolsó erőfeszítést, hogy magához édesgesse a kurd szavazókat. „A kurdokat is szolgálnunk kell, mert ők is a mi nővéreink és fivéreink” – jelentette ki egy üzleti fórumon. A török államfő, aki miután a HDP először jutott be a török nagy nemzetgyűlésbe, s az AKP elvesztette abszolút többségét, 2015-ben egyoldalúan felfüggesztette a PKK-val évek óta folytatott titkos béketárgyalásokat, az úgynevezett megoldási folyamatot, majd a PKK merényleteire és a terrorizmus veszélyeire hivatkozva pusztító hadműveletet indíttatott Délkelet-Törökország kurd többségű területein, az üzletemberekhez intézett beszédében most azt bizonygatta, hogy a harcok után az ő pártja , az AKP emelte ki a romokból és tette ismét széppé a sokat szenvedett Diyarbakır városát. „Újjáépítettünk egy egész várost, amelyre szinte rá sem lehet ismerni, s amely azóta ragyogó fényárban úszik éjszakánként” – mondta.

Erdoğannak a kurdok befolyásolására irányuló sikertelen törekvésével egyik Isztambuli Levelében részletesen foglalkozott Bülent Mumay török publicista, akinek írásai rendszeresen két nyelven, török eredetiben és német fordításban jelennek meg a Frankfurter Allgemeine Zeitung internetes kiadásában. Gyanítható, hogy ezáltal némi védelmet is élvez. Az újságírót több társával együtt rövid időre letartóztatták a 2016-os katonai puccskísérlet állítólagos támogatásáért. Korábban munkatársa volt a megszüntetett Radikal című baloldali lapnak, majd a Hürriyetnek, ahonnan aztán „felső nyomásra” eltávolították. Legújabb cikkének beszédes címet adott: Manipuláld a kurdokat!

És ha már a sajtószabadság problémaköréhez érkeztünk, hadd idézzük a Londonban élő világhírű Elif Şafak török írónőt, aki égbekiáltó igazságtalanságnak nevezte a győztes Ekrem İmamoǧluval szemben, hogy érvénytelenítették az első isztambuli választást. A BBC Türkçe, az angol rádió török adásának nyilatkozva kijelentette: hazájában erősen megnehezítették az újságírók, művészek, írók és általában az értelmiség életét. „Jelenleg a demokráciával szemben elkövetett igazságtalanságok és jogtalanságok nagy alagútjában haladunk” – jelentette ki. Most már nemcsak a szó mestereit, hanem a képzőművészeket is fenyegetik. Ennek legújabb példájaként megemlítette a baloldali Cumhuriyet volt rajzolója, Musa Kart nemzetközi hírű karikaturista esetét, akit börtönbe akarnak juttatni azzal a váddal, hogy szoros kapcsolat fűzte a katonai puccsot állítólag külföldi háttérből szervező Fethullah Gülen vallási prédikátorhoz. Musa Kartnak korábban már amiatt is súlyos kellemetlenségei támadtak, hogy egyszer macskának ábrázolta a Török Köztársaság elnökét.

Az ember joggal feltételezhetné, hogy a kormány, élén Erdoğannal, logikus következtetéseket von le az isztambuli főpolgármester-választás megszívlelendő eredményéből, valamint a számára szintén egyértelműen kedvezőtlen hazai és külföldi visszhangokból. Erdoğan valaha ugyanebben a tisztségben tudott találékony, rugalmas, ötletes és újító szellemű lenni, aki tanul saját és elődei hibáiból. Egy ideig még kormányfőként is megcsillogtatott ilyen tulajdonságokat. Most azonban, amikor az elszenvedett vereség után kiváltképp szüksége lenne józan ítélőképességre és helyzetfelismerésre, úgy fest, mintha cserbenhagyták volna ezek a képességek. Éppen egy olyan pillanatban, amikor világossá vált, hogy a győzelme alkalmával lelkes tömegek, főként a fiatalság által ünnepelt Ekrem İmamoǧlu immáron Isztambul határán messze túlmutató országos politikai tekintéllyé vált, aki egyik kezdeményezője lehet az óhajtott és remélt törökországi politikai-társadalmi megújulásnak.

Most kezdődött meg ugyanis az a monstre per Isztambulban, amely arra szolgál, hogy leszámoljanak a 2013 májusától a Taksim tér Gezi parkjában indult, majd országos méretűvé terebélyesedett, végül pedig kegyetlenül eltiport demokratikus tömegmozgalmak résztvevőivel, vezetőivel és a vádirat szerint „kormánybuktatásra szövetkezett összeesküvőkkel”. A kezdeti környezetvédelmi tiltakozás a park beépítése ellen irányult, az indokolatlan és durva tömegoszlató intézkedések, rendőrségi túlkapások után azonban erős politikai töltetet kapott. A hónapokon át tartó összecsapások alatt huszonketten életüket vesztették, sok ezer ember megsérült.

Az államügyész 16 személy ellen emelt vádat, közöttük vannak a civil társadalom és ember jogi szervezetek képviselői, ügyvédek, várostervezők, építészek, művészek, újságírók, NGO-k munkatársai. Heten külföldön vannak, így a Németországban élő Can Dündar, a Cumhuriyet börtönviselt volt főszerkesztője, akit már korábban államtitoksértéssel és kémkedéssel is megvádoltak, miután lapja leleplezte, hogy a török titkosszolgálat segélyadománynak álcázott fegyverszállítmányt igyekezett átjuttatni a szíriai határon a felkelők számára.

A tárgyaláson jelen vannak külföldi megfigyelők, közöttük a német Claudia Roth, a szövetségi gyűlés alelnöke, A Zöldek politikusa, aki az emberi jogok módszeres megsértése miatt nyugaton a török kormány egyik legkeményebb bírálójának számít. A Frankfurter Allgemeine Zeitung tudósítója, Christian Meier iszlámtudós, történész és Közeli-Kelet-szakértő a pert beharangozó cikkében azt írta, hogy a Gezi parki események ügyében indított bírósági eljárás a „török elnök kései bosszúja”.

E sorok írója azonban mindenképpen szükségesnek tartja ehhez hozzáfűzni, hogy noha a látszat a német újságíró véleményét erősíti, a végleges véleményalkotáshoz meg kell várni a per lezárását. Az ítéletek, illetve az esetleges felmentések lesznek a legárulkodóbbak a törökországi igazságügy állapotára vagy a jogi szemlélet eseteges változásaira nézve. Erről az alapról lehet aztán kitekinteni a jövőbe is. Mert mint ahogy annak idején a Gezi parki ifjúság hatósági elnyomása végleg elidegenítette Erdoğantól a kezdetben még benne bízó liberális értelmiség és ifjúság nagy részét, s ezért ez az eseménysorozat éles határvonalnak számít a legújabb kori török történelemben, ugyanúgy a per kimenetele pozitív vagy negatív értelemben újabb fontos határkőnek számíthat, s nem kis mértékben megszabhatja a már országos népszerűségnek örvendő isztambuli győztes, Ekrem İmamoǧlu további esélyeit, lehetőségeit is.

 

Flesch István – Türkinfo

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here