Egy régen meghaladott kemalista hagyomány Erdoğan új muzulmán köntösében

Amikor a Török Köztársaság elnöke egy napon muzulmánoknak tulajdonította Amerika felfedezésének mindenki mást megelőző elsőbbségét, a hírmagyarázók egy része nagyon elsiette a megrökönyödést.

Ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásával ugyanis Recep Tayyip Erdoğan semmi olyasmit nem állított, ami ne illeszkedett volna szinte szervesen egy különös török hagyományba. Nem oszmánba, hanem kifejezetten modern török tradícióba. Sőt olyanba, aminek eredője a köztársaság-alapítás első hősi évtizedeinek nemzettudat-alakító erőfeszítése. Így igen sajátságos helyzet állt elő.

Erdoğan újabban a köztársaság bel- és külügyeit vadonatúj ankarai palotájából irányítja, amely luxus, pompa és lakályosság dolgában vetekszik a szultánok régi konstantinápolyi palotáival, s szinte elhomályosítja régi fényüket. Ezért az elnököt emiatt is az a vád éri, hogy vissza akarja forgatni a történelem kerekét. Más szóval tudatosan szakításra törekszik Mustafa Kemal Atatürk általános világiasságot meghirdető hagyományaival. Mint mondják, az a célja, hogy a közéletben ismét előtérbe állítsa az iszlám korábban háttérbe szorított vallását. Csakhogy az államfő most Amerika „Kolumbusz előtti mohamedán felfedezésére” vonatkozó „meglátásával” éppenséggel nem az oszmán régmúltba révedt vissza vágyakozva, hanem bizonyos átvitt értelemben egyenesen a kemalista túlzók „történettudományi nyomdokaiba” lépett. Persze ellenkező vallási előjellel. E sorok írójának ez a merész és sokakat nyilván meglepő állítása azonban a továbbiakban még vagy bővebb kifejtést igényel…

Most egyelőre csak annyit állítunk, hogy Erdoğan latin-amerikai muzulmánok Isztambulban megtartott csúcsértekezleténél nem is választhatott volna alkalmasabb helyszínt és időpontot tételének meghirdetésére. Ezzel mintegy jó előre szavatolta az általános és hosszan tartó feltűnést elsősorban a hatalmas kiterjedésű spanyol és portugál nyelvterületen. Jól számított, mert Spanyolországon kezdve Mexikón, a közép-amerikai országokon, majd Venezuelán, Brazílián át egészen Argentínáig, a Tűzföldig az újságok szalagcímekben számoltak be a török elnök „tudományos fejtegetéseiről”. Spanyolországban még a közösségi médiában is élénk vita bontakozott ki, ami azzal a végkövetkeztetéssel zárult, hogy a török államfő szavai semmiképpen sem vehetők komolyan. Az El Pais című spanyol napilap egyenesen felszólította Erdoğant, hogy terjessze elő „bizonyítékait.” Az isztambuli latin-amerikai csúcson elhangzott emlékezetes beszédében, amelyet a tévé közvetített, az elnök kijelentette: „Latin-Amerika és az iszlám kapcsolatai a 12. századig nyúlnak vissza. Amerikát muzulmánok fedezték fel 1178-ban, nem pedig Kolumbusz Kristóf 1492-ben. Muzulmán tengerészek már 1178-tól kezdve érkeztek Amerikába, és maga Kolumbusz is megemlítette, hogy Kuba partjain található egy dombon épített mecset.” A spanyol sajtó szerint azonban az idézett naplóban nem található semmiféle közvetlen utalás valamiféle mecsetre. Ellenben találtak egy idézetet Bartalomé de las Casas dominikánus szerzetestől, püspöktől, „India”, vagyis Amerika első történetírójától, aki azt írta, hogy látott egy hegyet a tetején egy mecsetre emlékeztető kicsúcsosodással. A szerzetes, aki később birtokába jutott a Kolumbusz naplójáról készített másolatnak, amelyet részletesen kivonatolt, és fel is használt nagy munkájában, arról is nevezetes, hogy az elsők között ítélte el a gyarmatosítók kegyetlenkedéseit az őslakossággal.

A Kolumbusz előtti kubai mecset állítólagos létezéséről Erdoğan meglehetősen kacskaringós úton, feltételezhetően tanácsadói révén egy kétes hírű történeti munkából értesült. Ennek szerzője Youssef Mroueh, egy amerikai muzulmán alapítványnak a munkatársa, amely küldetésének tekinti a Koránon és a prófétai hagyományokon nyugvó iszlám tanítás, a szunna egységes értelmezését. Mroueh 1996-ban tűnt fel egyesült államokbeli tanulmányával, amelyben ezt írta: „Kolumbusz elismerte naplójában, hogy 1492. október 21-én – miközben hajója Kuba északkeleti partjainál, Gibara közelében haladt –, megpillantott egy mecsetet egy gyönyörű hegytetőn.” Kolumbusz útinaplójából Szerb Antal is fordított részleteket, de ez az állítólagos október 21-i rész hiányzik. A munkát az Officina adta ki 1941-ben.

Mroueh nem rendelkezett említésre méltó tudományos fokozattal vagy képesítéssel, inkább műkedvelő történésznek számított, aki iszlámszakértők szerint valószínűleg félreértett vagy félremagyarázott egy utalást, amelynek eredetije nincs is meg, csak másolatban létezik, s amely nem lehetett más, mint egy szembeötlően szép domborzati jelenségre, egy feltáruló látképre vonatkozó hasonlat. Régészeti kutatások nem támasztották alá, hogy a spanyol szolgálatban álló olasz hajós és felfedező érkezése előtt lettek volna muzulmán építmények. Mroueh ontotta magából a legkülönfélébb elméleteket, így azt is állította, hogy a hajdani nyugat-afrikai királyságok területéről vagy a Kanári-szigetekről kiindulva hajósok szintén még Kolumbusz előtt megtették ugyanezt az utat az Atlanti-óceánon át. Egy másik elmélet hívei arra hivatkoznak, hogy a spanyolországi muzulmán uralom idején, a 10. században készült ott egy olyan térkép, amelyen jól felismerhetők Dél-Amerika körvonalai. Ehhez az egykori térképész azt a magyarázatot fűzte, hogy egy olyan arab hajós beszámolójára támaszkodott, aki „nyugatra tartott a sötétség és a köd óceánján keresztül.“ Erdoğan hivatkozott egy valódi szaktekintélyre is a török Fuat Sezgin iszlám tudománytörténész személyében, aki a frankfurti Johann Wolfgang Goethe Egyetem professor emeritusa. Ő is csak feltételezte, hogy muzulmán hajósok kiköthettek az Újvilágban, mivel segítségükre lehetett a kor magas színvonalú arab–iszlám tudománya, főként csillagászata és földrajzismerete. Sezginnél azonban szó sincs amerikai mecsetről.

Egy Krisztus után 956-ból származó beszámoló szerint is egy cordobai fiatal arab férfi eljutott az Atlanti-óceán túlsó partjára, „megismerkedett ottani emberekkel, majd hazatért.” Vannak, akik lehetségesnek tartják, mások határozottan kizárják, hogy a kínai Ming-császárok kincsekkel megrakott hajóraja, amelynek parancsnoka egy híres muzulmán eunuch kapitány volt, 1421 és 1423 között világ körüli útja során szintén eljutott Amerikába és Ausztráliába is…

De a fenti „arab–muzulmán” vonatkozásoktól eltekintve sok az egyéb feltételezés, spekuláció, mítosz is. Ezek közül egy időben teret nyert az az elképzelés, hogy talán polinéziai bennszülöttek érték el legelőször Amerika földjét a Csendes-óceán felől gyorsjáratú, kettős törzsű hajóikon, katamaránokon evezve. Az Újvilágba esetleg baszk halászok is elvetődtek, akik tőkehalrajok nyomába eredtek. A mormonok azt gyanítják, hogy Izrael elveszett törzse vetette meg lábát Amerikában. Leginkább elfogadott az a teória, hogy Kolumbusz előtt öt évszázaddal Skandináviából érkeztek az első ideiglenes telepesek, a vikingek.

Ez a törökországi vita azonban korántsem jutott gyorsan nyugvópontra, mert a kormánypárti újságok azon nyomban felsorakoztak a köztársasági elnök mögé, aki már azt is szorgalmazza, hogy „Amerika muzulmán felfedezésének történelmi tényét az iskolában is oktatni kellene”. Többször megragadta az alkalmat annak kijelentésére is, hogy a „tárgyilagos történetírás egyértelműen bizonyítja, milyen nagymértékben járult hozzá a tudomány és a művészetek felvirágoztatásához a Kelet, a Közel-Kelet és az iszlám”. Egy iskolai előadásában pedig szó szerint ezt mondta: „Hazám elnökeként elfogadhatatlannak tartom azt a felfogást, miszerint a mi civilizációnk alábbbvaló más civilizációknál.”

Az Erdoğan-barát médiumok maguk is egymással versengve igyekeznek mind újabb és újabb „cáfolhatatlan bizonyítékokat” tárni a közvélemény elé „az igazhívők ősi Amerikájáról”. Az egyik legfontosabb véleményvezérük, az Akşam című napilap perdöntő érvként ismertette egy amerikai egyetemi tanár 1940 és 150 között végzett kutatásainak az eredményét. Barry Fell, a Harvard Egyetem professzora szerint ugyanis az iszlám már a Krisztus utáni 650-es években megérkezett Amerikába, „amit jól mutat, hogy mohamedán vallásiskolák, medreszék romjaira bukkantak Colorado, Új-Mexikó és Indiana államokban”. Ám az 1994-ben hetvenhét éves korában elhunyt Barry Fell „új szakterületén” rendkívül ellentmondásos és vitatható elméletek megalkotójának számított. Eredetileg ugyanis a gerinctelenek állattanát adta elő a Harvardon, és rejtély, miként nyergelt át régészetre, közelebbről „amerikai muzulmán archeológiára”. Ez irányú tanításait mindenestre a tudósok túlnyomó többsége határozottan elvetette. Ám az Akşam ezután sem hagyta annyiban, s előhúzott még egy „tudományos ütőkártyát”. Igaz, forrásának megnevezése nélkül felidézte, hogy az 1950-es években „Nevada állam hegységeiben ősi arab írást találtak”. Egy ezerháromszázhatvan éves kődarabon látható írás megfejtése az volt, hogy „minden hazugság az ördögtől ered”. Jelentőségben azonban mindez eltörpül amellett, hogy találtak egy kőbe vésett arab nevet is: Hamid – legalábbis így betűzték ki a meg nem nevezett tudósok…

A dolgok odáig fejlődtek, hogy felmerült annak lehetősége, hogy a „Kolumbusz által megpillantott mecsethez hasonlót építsenek fel Havanna óvárosában a felfedezés emlékére” – jelentette a Vatan című napilap. A költségeket szívesen vállalta volna a török állami vallásügyi hivatal, a diyanet, de a kubai fél szerint ebben a kérdésben az Iszlám Együttműködés Szervezete lenne valóban illetékes…

Vezető török értelmiségi napilapok mindebben áltudományos handabandázást és méltatlan felhajtást látnak, s ezért gúny tárgyává is tették. Melis Alphan újságírónő, a Hürriyet publicistája például így írt: „Elnökünknek igaza van. Valami azonban mégicsak hiányzik érveléséből. Mégpedig az, hogy Amerika felfedezői nemcsak hogy muzulmánok, hanem tetejébe még törökök is voltak!” És ez a pont, ahol a glosszaíró – akarva-akaratlanul is – alaposan fején találta a szöget. Igen, a „mindenben mi, törökök voltunk az elsők” a harmincas évek mozgósító jelmondata volt. Mustafa Kemal Atatürk vezetésével és irányításával lényegében abban az időben rakták le az új Törökország tartós alapjait. Az egykori oszmán katonatiszt, a felszabadító háború dicsőségtől övezett győztes hadvezére a békés építőmunka során önbizalmat akart önteni népébe, amelynek szinte egy teljes évtizedig csak háborús vérveszteség, állandó szenvedés és oly sok áldozat jutott osztályrészül. Ekkor vált a köztársaság megszilárdításának vezérlő gondolatává a kemalizmus mint az új török nemzettudat, a török önazonosság kialakításának eszköze. A kemalista nemzetépítők a soknemzetiségű Oszmán Birodalmat nem utolsósorban azért is kárhoztatták, amiért – mint állították – évszázadokig semmibe vette, sőt egyenesen elnyomta a török nemzetiséget. Ezért elérkezettnek látták az időt arra, hogy az iszlám évezredes „sötét korszaka” után meghirdethessék a törökség világi újjászületését. A tiszteletet parancsoló török önazonosság elismertetésének jegyében Atatürk szinte miden nyilvános beszédében magasztalta a törökséget, s e nemes szándékú, lelkes tevékenysége közben gyakran tévedt áltudományos zsákutcába vagy vált tudománytalan nézetek hirdetőjévé.

Kétes kiindulópontként kezdeményezte például, hogy tudósok bizonyítsák be a „törökség történelmi jogát” a Török Köztársaság területére, tehát egy olyan vidékre, amelyet korábban hettiták, frígek, lüdök, görögök, rómaiak, bizánciak és örmények laktak. A történészekre ezután még az a „megtisztelő” feladat is várt, hogy kimutassák: minden olyan nép, amely a történelem folyamán Törökországban vagy annak tőszomszédságában élt, voltaképpen török eredetű. Közéjük sorolták a sumérokon kezdve az akkádokon át egészen az ősi Urartu királyságának részben örmény lakosságát. Nem kevesebbet kezdtek állítani, mint hogy az első emberi civilizáció bölcsője lényegében a törökség körében ringott. Sőt minden más nyelv is eredetileg a törökből származik, s az emberek először egyáltalán ezen a nyelven szólaltak meg. Egy ilyen már sarlatánsággal határos elmélet megalkotója volt Hermann Fedor Kvergić bécsi magántanár, aki először a „hangpszichológiát”, majd a „napnyelvteóriát” fejlesztette ki, amelynek egy ideig Atatürk is hívévé szegődött. Ennek lényege az volt, hogy a szavak a nap látványára szakadtak ki az ősember melléből. A nap a törököket ihlette meg legjobban, bennük hagyva a legtartósabb nyomot. S népként ők szólaltak meg először ezen a napnyelven.

Még 1933-ban megjelent Ankarában egy akkoriban igen híres orosz–grúz orientalista is, Nyikolaj Jakovlevics Marr, akinek az „ősnyelvelmélete” 1950-ig megfellebbezhetetlen volt a Szovjetunióban – egészen Sztálin bírálatáig és az úgynevezett marrizmusvitáig. A harmincas években Törökországban is szinte kötelezően sokat idéztek számos igen homályos művéből. Egy ideig valóban nagyrészt áltudományos vadhajtások szövegei uralták a harmincas évek török iskolai tankönyveit és a tömegsajtót. Az olvasók úgyszólván naponta tájékozódhattak a törökök eddig rejtve maradt világtörténelmi küldetéséről és szerepéről, az erre vonatkozó egyre újabb és újabb felfedezésekről. A délibábos nyelvészkedés papjainak kedvelt foglalatossága volt idegen szavak törökre való visszavezetése is. Ez a lázas igyekezet aztán meg is hozta a maga bizarr terméseit. Minthogy például némely történész már akkor azt hirdette, hogy Európából elsőként törökök jutottak el Dél-Amerikába is, nyelvészekkel együttműködve kiötlötték az Amazonas folyam nevének török eredetét. Gondolatmenetük úgy szólt, hogy amikor az Amerikába érkező törökajkú első bevándorlók megpillantották az Amazonast, kezüket összecsapva így kiáltottak fel: „ama uzun”, vagyis törökül „jaj de hosszú!” De komoly képpel kutatták azt is, hogy az univerzális török kultúra milyen hatást gyakorolt az amerikai indiánokra.

Mindezeken a példákon azonban túltesz és a korszak sajátos szellemiségét is jól tükrözi egy újságcikk, amely annak bizonyítására volt hivatott, hogy a törökök hervadhatatlan érdemeket szereztek az Újvilág felfedezésében. A cikk 1934-ben jelent meg az Ülkü (Eszmeiség) című képes folyóiratban, amelyet a kemalista ideológia terjesztését szolgáló egyik művelődési népház adott ki Ankarában. A Törökök hozzájárulása Amerika felfedezéséhez című írás szerzője azt állította, hogy egy Rodrigo nevű matróznak kulcsszerepe volt abban, hogy Kolumbusz elérhette az amerikai partokat. Ez a bizonyos Rodrigo ugyanis, aki csak az utolsó pillanatban csatlakozott az olasz tengerész vállalkozásához, útközben végig hasznos tanácsokkal szolgált a kapitánynak, s az útirány megválasztásával és tartásával kapcsolatos minden előrejelzése és figyelmeztetése végül is mindig beigazolódott. A hajósok tehát egyértelműen az ő bölcsességének köszönhették, hogy megtalálták az Újvilágot. De hát mi köze volt ennek a rejtélyes és ráadásul spanyol nevű Rodrigónak a törökökhöz?

A válasz rendkívül egyszerű és frappáns, s oly mértékben meglepő, hogy még a legélénkebb fantáziájú olvasó is aligha fogja kitalálni. A cikk írója, egy bizonyos Miralay Abdurrahman szerint ugyanis az történt, hogy amidőn az egyik matróz, akit történetsen Yuvannak hívtak, elkiáltotta magát, hogy „földet látok!”, a mi Rodrigónk megkérdezte tőle: Yuvan hani? Ami törökül annyit tesz, hogy te, Yuvan, hol látod azt a földet? Mert hani a törökban azt jelenti, hogy hol. Ez tehát a szerző szemében egyértelműen bizonyította, hogy Rodrigo törökül beszélt, következésképpen török ember is volt, s így nem csoda, hogy az észlelt szigetet lényegtelen kisebb hangtani módosítással Guanahanira keresztelték, amelynek megtalálása minden kétséget kizáróan ennek a bölcs töröknek köszönhető….

„Ilyen volt tehát a török történetírás az 1930-as években, amikor bármit, ami erre alkalmasnak látszott, felhasználtak arra, hogy büszkeséget tápláljanak, önbizalmat oltsanak a törökökbe. Ilyen volt az atatürki „Új Törökszág” légköre” – írja Mustafa Akyol török muzulmán újságíró, aki gyakran publikál vezető brit és amerikai lapokban is. És mi a helyzet manapság, Erdoğan „Új Törökországának” az idején? A befolyásos publicista úgy válaszol erre a kérdésre, hogy a történetszemléletben szemlátomást mindjobban hasonló ideológia érvényesül. Csak éppen azzal a különbséggel, hogy a legnagyobb tiszteletadás most nem a „törököt”, hanem a muzulmánok összességét övezi, amely természetesen magában foglalja a törököket is, noha nem korlátozódik csak rájuk.

Ennek a második „Új Törökországnak” muzulmán nacionalizmus a hivatalos eszmevilága, ezzel szemben az elsőnek török nacionalizmus volt az ideológiája. Ezért képzelték az első esetben, hogy okvetlenül törököknek kellett felfedezniük Amerikát, a második esetében pedig azt erőltetik, hogy ugyanezt csakis muzulmánok tehették – vonja le a sommás következtetését Mustafa Akyol.

Ishaan Tharoor, a The Washington Post külpolitikai szemleírója szerint viszont mégis érdemes elgondolkodni a muszlimok Erdoğan által tagadhatatlannak minősített újvilágbeli jelenlétén, mégha a török elnökétől nagyon is eltérő indítékból. A spanyolok ugyanis azután derítették fel és gyarmatosították az amerikai földrészt, hogy előzőleg megvívták a katolikus Reconquista, az Ibériai-félsziget móroktól való visszahódításának véres csatáit az utolsó ottani muzulmán államok ellen. Sok spanyol katonát és tisztet, akik átkeltek az Atlanti-óceánon, a spanyol inkvizíció hevülete fűtött, és némelyek, ha elbeszélték kalandjaikat, a bennszülötteket „móroknak” és „hitetlenekek” nevezték, felfelé lépcsőzetesen elkeskenyedő építményeiket pedig „mecseteknek” mondták. Ez az örökség tükröződik abban, hogy Mexikóban sok a Matamoros, vagyis “halál a mórokra” vagy “mórölő” nevű város. Ez a név egy mitikus keresztény szent, Jakab apostol emlékét idézi, akit a spanyolok szintén matamoros jelzővel is illetnek. Ennek eredete a mórok ellen 844-ben vívott clavijói csatáig nyúlik vissza, amikor a legenda szerint Jakab fehér lovon vezette győzelemre a keresztény seregeket. E legenda alapján ábrázolják Jakabot gyakran páncélban, lovon ülve, csata közben. (Példa erre Giovanni Battista Tiepolo nagy vászna a budapesti Szépművészeti Múzeumban: Idősb Szent Jakab apostol legyőzi a mórokat.)

„Az iszlám valószínűleg nem volt jelen az Újvilágban, ha eltekintünk azoktól az arabokról és megtérített muzulmánoktól, akik spanyol hajókon érkeztek. De az európaiak képzeletét még mindig élénken foglalkoztatta az iszlám, amikor vakmerően felkerekedtek útjukra az ismeretlen idegenbe” – fejezi be cikkét az amerikai szemleíró.

Flesch István – Turkinfo

2015-01-06