Erdal Öz: Üvegszilánkok

Erdal Öz (1935, Yıldızeli-2006, Isztambul) a huszadik század második felében lett a török próza

kiemelkedő mestere.

Apja tisztviselő volt, aki az ország különböző részein dolgozott; így Erdal is különböző helyszíneken töltötte gyermekkorát. Isztambulban kezdett jogi tanulmányait Ankarában ugyan befejezte, de leküzdhetetlenül vonzotta az irodalom. Kezdetben költőként is kísérletezett, elhíresült mondása szerint a versről nehezebb leszokni, mint a cigarettáról. Mégis a prózához fordult, mert ebben erősebbnek érezte magát. 1956-ban főként isztambuli egyetemistákkal indította meg az A irodalmi folyóiratot. Első önálló elbeszéléskötete (Yorgunlar – Fáradtak) 1960-ban jelent meg; de ugyanabban az évben már első regénye (Odalarda – A szobákban) is napvilágot látott. Fokozatosan ismert és elismert íróvá lett: regényeit, elbeszéléseit az újságok szívesen közölték.

A 20. századi török irodalom több meghatározó képviselőjéhez hasonlóan Erdal Özt is erős szociális érzékenység jellemezte. A szegénység, az elnyomás és az indulatok szembefordították hazája rendszerével. Az 1971-es katonai puccs után három ízben is letartóztatták. A börtönben ismerte meg a fiatal kommunista diákot, Deniz Gezmiş-t, akit 1972-ben kivégeztek. Öz a börtönben megígérte a fiúnak, hogy megírja történetét. Szavát később többszörösen betartotta.

E nehéz időszak benyomásait őrzi a Kanayan (Vérző) c. elbeszéléskötet és a Yaralısın (Sebzett vagy) című regény, mindkettő 1973-ból. Az utóbbi mű – könyvként 1974-ben jelent meg – az Orhan Kemal-díjat is megszerezte Öz számára (1975.) (A Yaralısın magyarul Vajúdó szabadság címen 1981-ben látott napvilágot Necil Togay fordításában.) 1976-ban jelent meg a Deniz Gezmiş anlatıyor (Elmondja: – – ) c. kötet. E témát tovább bővítve 1986-ban adta ki Öz a Gülünün solduġu akşam (Azon az estén hervadt el a rózsád) c. emlékezést. További fontos művei: az Allı Turnam (Piros darum) c. útirajz-kötet (1976), a Havada kar sesi var (Hószag a levegőben) c. novellagyűjtemény (1987), az alaposan átdolgozott Odalarda (1995), a Sular ne güzelse (Milyen szépek a vizek) c. elbeszéléskötet (1997). Ez utóbbiért Öz megkapta a Sait Faik-díjat. Kései novellagyűjteménye a Cam kırıkları (Üvegszilánkok) 2001-ben jelent meg, egyben a Sedat Simavi-díjat is megszerezte az írónak. Utolsó regénye – Defterimde Kuş Sesleri (Madárszó a füzetemben) 2003-ban látott napvilágot. Föltétlen meg kell említenünk, hogy Öz a gyermekek számára is jó néhány könyvet írt. 1981-ben pedig könyvkiadót – Can Yayınları – alapított, amelyet nagy munkával Törökország egyik legfontosabb szépirodalmi fórumává fejlesztett.

Realista jellegű művészetében a társadalmi viszonyoknak az emberi lélekre gyakorolt hatását vizsgálta. Stílusa gyakran erős érzelmi telítettséget hordoz.

Az alábbiakban utolsó novellagyűjteményének címadó írását olvashatjuk.

Üvegszilánkok

A zöld zakós beszél, a kék inges hallgatja. Ha ugyan hallgatja…Én az asztal végén ülök. Átellenben kétfelől még ketten vannak. Jó hosszú az asztal. Velem szemben üres. Körülöttünk minden csupa füst. Ég a szemem.

A zöld zakós egyfolytában beszél. Egyre iszik, egyre beszél. Mindenféle sületlenség tapad meg a fülemben: mennyit vert el egyetlen éjjel a „Kis – mit tudom már mi – Klubban”, mit ordítozott, amikor bevadult, hogyan rántott pisztolyt, hogyan találta magát az ajtón kívül, hogyan éjszakázott üres zsebbel a parkban – efféle tilitarka történetek – , továbbá hogyan csináltatta magának ezt a zakót egy nyugalmazott altábornagy díszegyenruhájából.

Most fogja a poharát, mellém ül. Újra beszélni kezd:

– Figyeljen csak! Ilyet még nem hallott.

– Nekem szólt?

– Idehallgass! Akkor még ügyész voltam.

– Maga? – Kérdezem kissé meglepve.

– Idehallgass! – ismétli. – Jóképű fiatal ügyész voltam…ha még nem mondtam volna. Színészek jöttek a városba.

A városba tehát színtársulat érkezett, emberünk pedig ügyész volt akkoriban. Két lány feltűnően szép volt.

– Mint két hamvas mandula – állítja.

Csuklik, nyújtózik, húz egy kortyot a rákiból, kézfejével megtörli a száját.

Üzent a társulatnak. „Előadás után várlak benneteket a városi klubban. Mindenki az én vendégem.” – Hiszen ügyész voltam…ha még nem mondtam volna. – Rágyújt.

– A városi klubban földíszíttettem az asztalokat…de még hogyan! Látnod kellett volna. Mindenki ott volt, aki számít. A helyi emberek, az önkormányzat, a rendőrparancsnok, a börtönparancsnok, a kajmakám, a csendőrparancsnok, az adóhivatal elnöke. Szóval mindenki. Iszogatunk…

Éjfél már elmúlt, talán egy óra is lehetett, mikor megjöttek a színészek.

– Mi a mennykő, nézem: két fehérnép ugyan van közöttük, de mindegyik elöl deszka, hátul léc. – Tehát nézte. Csak ő. Egyesszámban. – Nyugodtan összeütögetheted őket: két lerágott csibecomb.

„Hova tetted a leányokat, te gazember?”ordította, és a kopasz, nagyhasú direktor képére mászott.

– Lendül a jobb tenyerem – folytatja, – nekihuzakodok, hogy fölpofozom…vagy ezt meséltem már? „Megbetegedtek, ügyész úr. Mind a kettő megbetegedett” felelte a kopasz, nagyhasú direktor.

– Te gazember, te kurafi – szidtam. Eligazítottam volna, de elkotródott – meséli.

Beszéd közben végig a szemembe néz. Úgy eleveníti meg a jelenetet, mintha engem sértegetne. Én a többieket figyelem s kényszeredetten mosolygok: nehogy azt higgyék, magamra veszem a szidalmat. Szeme a szemembe mered, fél keze a levegőben, pontosan úgy, mintha a következő percben már az én arcomon csattanna a pofon. Egyrészt igyekszem úgy tenni, mintha nem törődnék a többiekkel, másrészt van egy kis figyelemfölkeltés megemelt hangomban:

– Megérdemelte volna – mondom. – Jól föl kellett volna képelni.

Pedig hát mit érdekel ez engem.

– Nem ütöttem meg – skandálja. – Nem üt-het-tem meg.

Nem bírok kitérni a tekintete elől. Milyen kihívó a pillantása.

– Na, emeljük meg! – biztat.

Míg a pohár után nyúlt, elfordította szemét. Előredőlök, látom, hogy a kék inges engem figyel. Fölemeli poharát; én is fölhajtom a maradék rákit. Most egy kanállal az uborkalevesből, s hogy ne kelljen fölnéznem, még egy kanál, még egy kanál…

Az ügyészroncs pedig magyaráz: – Paff lettem az egész társaság előtt. Az összes barátom előtt. –

Két óratájban aztán fizetett, távozott.

– Kinn a sarkon várt két jó emberem. Nem is tudom, ezt meséltem-e már. – Széttárja a karját.

– Akkorák, mint egy-egy szekrény. Mind a kettő Siirti. Ha csak annyit mondok: ott, azokat igazítsátok el, mindegyik rögtön…

Érzem, hogy most nem néz rám, hát fölpillantok. Éppen a szemét dörzsöli.

„Eridjetek az apátokat, hozzátok csak ide azt a két színésznőt a szállóból!”parancsolt rájuk.

– Talán negyedórába telt – folytatja, más megoldás híján ránézek, szemében hihetetlen önbizalom – és a két nőt pokrócba csavarva meghozták.

Fölnevet. Vidáman nevetgélünk. – Tudod hogyan..?

– Hogyan? – ismétlem, kíváncsiságot mímelve.

Megint a szemembe néz, kifejezetten hozzám beszél: – Mind a kettő vékonyka hálóingben. Jobban mondva mind a kettőn rövid, rózsaszín kombiné…ugye, kombinénak mondják azt a vékony, csipkés micsodát?

Az asztal körül többen is igenelnek. Világos, hogy az egész társaság az én emberemet hallgatja.

– Álmukból verték föl a leányokat. Aztán pokrócba csavarták, vállukra kapták, hozták…

Csönd lesz. Töltök a poharába. A magaméba is. Még egyre tart a csönd. Végre átellenből beszól valaki: – Hát aztán?

– A barnát továbbküldtem a kajmakám úrnak. A szőkét megtartottam. Günaynak vagy minek hívták.

– Egész reggelig… Ittunk is, meg hát…

Jobb keze ujjait ökölbe szorított bal tenyeréhez ütögeti: – Ilyet még az életben nem láttam. Mint a gumilabda…. Olyan mellei voltak, mint az uborka. Csak úgy feszültek az élettől, azok a hosszúkás micsodák… Mint a friss uborka, ha még nem mondtam volna.

Talán befejezi lassan. Talán fölkel; de ha mégse kel föl…Körbenézek. Ha lenne üres asztal, átülnék, de minden zug zsúfolt. Dinnyét rendelek. Rágyújtok. Bepárásodott előttem a rákis pohár. Hátratolom a székemet, aztán magam is hátradőlök. Egy sarokasztalon megszólal a rádió: ismerem ezt a zenét, a Rivaldafényben kísérőzenéje. Chaplin maga szerezte. Akaratlanul a múltba mélyedek. – Láttad a Rivaldafényeket? – kérdezi, s már a puszta kérdéstől ellágyulok. Milyen szép is a hangja! – Láttam – válaszolok. – És milyennek találod? – kíváncsiskodik. – Az biztos, hogy te sokkal szebb vagy, mint az a béna lábú leány – súgom neki. Nevet. – De mi is volt a járásával? – megcsendül a hangja. – I am walking! I am walking! – Találkozik a tekintetünk. Ott látom tükörképemet két sötétbarna szemében: felejthetetlen érzés. Együtt töltjük az éjszakát. Már most feszül minden idegszálam…utánanyúlok, csókolni akarom az ajkát, hárít, elhúzódik. Tenyerembe veszem és megszorítom pici kis kezét. Puha, selymes, rugalmas. Ma éjjel nem megy haza. Engedélyt kapott. Megiszunk majd egy kis bort a szobámban, verseket olvasunk…

– Na persze barátocskám, leállnak? A kopaszt meg a haverjait egyenesen az őrszobára vitték.

A rendőrfőparancsnok aztán elszórakozott velük. -„Hát bohócot csináltatok a Köztársaság ügyészéből?” – folytatja. – A lányok bezzeg nem tettek feljelentést: „Le a kalappal az ügyész úr és a kajmakám úr előtt! Ahogy azok fogadtak bennünket! Aztán együtt iszogattunk, dalolgattunk: ennyi volt.” Így mondták. Mikor elhagyták a várost, virágot küldettem utánuk.

Megint megtölti a poharam. A fehér párás pohár lassan-lassan forogni kezd előttem. Ha utánanyúlnék, talán nem is tudnám megfogni. És egyre izzad a pohár. Mindjárt mögötte a kék mintás asztalterítő három legszélső mintája…az utolsón egy meztelen lábfej. Ez az övé.

Keze-lába egyformán gyönyörű: csókolgatom, simogatom. Hogy kirázza belőle a homokot, lehúzza és a levegőben rázogatja cipőjét. Aztán megfordul és hosszan elnézi a tengert. – Milyen szép is a tenger! – De a szavától még sokkal szebb lesz az a határtalan kék víztömeg. Nem tudom elmondani, mit is érzek. – Gyönyörű vagy – súgom. Megáll előttem, odanyújtja lábujját a homokot nyaldosó tengernek. S lábujját alig érintve, susogva húzódik vissza a hullám.

– Minden áldott este ugyanaz a füttyentés…ugyanabban az órában. Nem hagy aludni. Óvatosan fölkelek, s egyetlen hirtelen mozdulattal kitárom az ablakot. Sehol egy árva lélek; semmi mozgás a holdvilágnál.

Ezúttal a kék inges mesél.

– Juj, az anyját! – kiált föl a szemben ülő.

– De hallgasd csak – folytatja a kék inges.

A pincér kihozza a dinnyét, az asztal közepére teszi. Lassan érte nyúlok, magam elé húzom…

Egy lejtőn álldogálunk Aksaray és Laleli között. Aztán elindulunk fölfelé. Körülöttünk mindenütt bimbók és szarvasok. Egyik bimbó a másik után tárja szét szirmait. Teljes a csönd. A szarvasok szemlátomást ódzkodnak attól, hogy letapossák a pipitéreket: hatalmas ugrásokkal, villámgyorsan suhannak előttünk-mögöttünk.

Pici kis öklét jobbra-balra forgatja a tenyeremben. Átsétálunk a nagy vízvezeték alatt. – Tudod a nevét? – kérdezi. – Nem tudom – válaszolom a szemébe nézve. – Bozdoğan vízvezeték – mondja.

– Bozdoğan vízvezeték – ismétlem. Megfordul, megsimogatja a hajamat. A járdaszegélyre húzom, két tenyerembe veszem az arcát. Az ajkait kínálja. Felső ajkát a fogaim közé veszem, finoman megharapdálom. – Fölmenjünk hozzám? – suttogom. – Hány óra? – kérdezi. Nézem, mondom.

– Jaj, haza kell mennem, nagyon megkéstem – izgul. Visszafordulunk, most sietünk. – Eljössz a nyáron Izmirbe? – Persze, hogy elmegyek – válaszolom, pedig tudom, hogy nem mehetek el.

– Mikor jössz? – kérdezi. – A vásárkor – mondom rá. Mintha egy marék üvegszilánk vágódott volna belém. Ezer üvegszilánk. Vérben úszom, mindenem vérben úszik. – Majd kimegyünk veled Ipekkaléba – tervezget. – Igen, föltétlen kimegyünk – erősködöm.

Egy szarvas hátára veszi, Ipekkaléba viszi. Megyek utánuk. – Ipekkaléból belátjuk egész Izmirt – lelkendez. – Fúj-e az imbat[1] Izmirben? – érdeklődöm. – Kitől hallottál te az imbatról? – csodálkozik. – Talán már jártál mifelénk? – Nem – mondom – csak hallottam.

Az imbat fúj, Izmir fölfrissül. Esteledik. Ipekkaléban vagyunk. Kezemben a keze. Pici kis öklét jobbra-balra forgatja a tenyeremben. Lábunk összefonódik egy fal félhomályában. Átellenben Karşıyaka ragyog. Belül egyre jobban véreztet a szilánk. Izmir elérhetetlenségének kimondhatatlan fájdalma. Milyen forró a keze… Ismét az ajkát harapdálom, s amikor a nyelvünk éppen találkozik, amikor melle már szorosan a tenyeremben van…

– Igyál már!

Pillantásom az egykori ügyész, a bőbeszédű zöld zakós összeszűkült szemével találkozik.

– Hát akkor – mondja, s komótosan koccint. Félig ürült poharamat ugyan a számhoz viszem, de nem iszom. – Így volt – summáz. – A végén csupasz fenékkel vettem el azt a leányt.

Ugyan melyiket? Szemlátomást hozzám beszél. Nyilván átbóbiskoltam, amit idáig mondott. Most mégis buzgón bólogatok, mintha minden egyes szó a fejemben volna. A kék inges közbeszól:

– Igazad van; de valahogyan mégis kijöttél vele, azt nézd! – Most hozzám hajol: Te mit szólsz hozzá? Igazam van? – Odafordulok, ránézek: előre-hátra hullámzik a kék inges. De miért engem faggat? Hát mi közöm hozzá?

– Jaaa, igazad van – mondom – igazad van. – Látod, a barátod is igazat adott – nyugtáz a kék inges. – Úgy van – fordulok a szemben ülőhöz; most nem látom, énrám néz-e vagy másra, nem tudom kivenni – valahogyan mégis kijöttél vele, azt nézd. – Hát így esett – mondja a szemben ülő. Tényleg így eshetett. Eluntam magam. Indulni akarok. Mintha a székbe ragadtam volna. Legalább fölsegítene valaki. Hallgatnának már el az emberek, aludnának ki a fények. Lennék végre kinn az utcán, gyalogolnék az éjszakában. Mint valamikor régen. Egyenesen a Bozdoğan vízvezetékhez. Kezemben félig elszívott cigaretta. Ajkamon halk ugyan a fütty, de az én saját füttyöm; s amikor a boltívek alatt átmegyek, egészen biztos, hogy a Rivaldafényben régi, de felejthetetlen dallamát dudorászom majd.

– Csak nem akarsz menni? – kérdezi valaki. Némán bólintok. – De ilyen éjszaka ugyan hová? – Jobbom előre mutat. – A Bozdoğan vízvezetékhez – válaszolom.

Mányoki János fordítása

[1] Enyhítő tengeri szél, nyaranként fúj.

2013-03-01