Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban: „…elpusztított, tűzzel-vassal feldúlt tartományok ezek…”

Török levelek – Élet és közélet a XVI. századi Oszmán Birodalomban

„…elpusztított, tűzzel-vassal feldúlt tartományok ezek…”

Az 1554–1555 fordulóján I. Ferdinánd követeként Szulejmán szultán amásziai táborába tartó Ogier Ghiselin de Busbecq, valamint a Konstantinápolynál hozzá csatlakozott Hans Dernschwam alábbi leírásából igencsak kedvezőtlen kép rajzolódik ki előttünk a 16. századi Anatóliáról. Sorozatunk alábbi részében a követség útját valahonnan Eskişehirtől keletre egészen Ankaráig kísérhetjük nyomon.

Az Ogier Ghiselin de Busbecq 1554–1555-ös követségét bemutató sorozatunk előző részében arról olvashattunk, hogy a követ és kísérete – melynek tagja volt Hans Dernschwam is – Bozüyükből egészen Csausadáig jut. Ezen az útszakaszon Busbecq és Dernschwam, ha más-más szemszögből is, de részletesen beszámolnak az úton látott érdekességekről; Busbecq szűkszavúan, Dernschwam annál részletesebben.

„…igazán csodálatra méltót nem láttunk…”

Busbecq alábbi leírásának első bekezdésében a Csausada [Chiausada] és Ankara közti útvonalat mindössze néhány sorban intézi el; holott mint az kiderül Dernschwam alább következő leírásából, az utat a csapat 1555. március 21-28. között tette meg. Busbecq voltaképp csak azon települések neveit sorolja fel, amerre jártak azon a héten, megemlítve, hogy átkeltek a Sakarya [Sangarius] folyón. Arról is ír, hogy tavaszhoz képest igen nagy volt a meleg, azért is mentek lassan; no meg azért is, mert a perzsák követe szintén nem sietett nagyon Amásziába – Busbecq szerint a törökök viszont azt szerették volna, ha I. Ferdinánd király és I. Tahmaszp sah követei nagyjából egyszerre érnek Szulejmán táborába.

„Chiausadából Karalyba jöttünk; innen Hazdengribe, aztán Mazotthoyba. Mazotthoyból a Sangarius folyó átkelve, mely Phrygiából folyik a Fekete-tengerbe, megérkeztünk Mahathliba; onnan Zugliba; innen Chilancyckba. Chylancickból Ialanchichba, Ialanchichból Potughinba. Innen elértük Ancyrát, melyet a törökök Angurnak hívnak. Ancyrában egy napot maradtunk. A nagy melegben nemigen siettünk, s a törökök sem gondolták, hogy okunk lenne rá, miért is siessünk, mivel a perzsák királyának szószólója is késlekedett, mivel úgy akarták, hogy mi mindketten nagyjából egyidőben érjünk Amásziába.”

Az alábbiakban az említett útszakaszt Busbecq meglehetősen röviden gyakorlatilag érdektelennek nevezi; leginkább csupán az egykori görög és latin feliratokat tartalmazó kövek és pénzérmék, esetleg a ritka, Európában ismeretlen növények keltik fel figyelmét.

„Mindazon falvakban, melyeket fentebb megneveztünk, semmi igazán csodálatra méltót nem láttunk, hacsak nem azt, hogy a törökök sírjai között néha oszlopokra vagy finom márványból való kövekre bukkantunk, melyeken római vagy görög feliratok látszottak, de oly megcsonkítva, hogy elolvasni nem lehetett azokat. Ugyanis amint elértük szálláshelyeinket, minden gyönyörűségem abban lelt, hogy vagy antik feliratok, vagy római vagy görög pénzérmék, vagy legalább ritka növények után kutassak.”

Miként azt sorozatunk korábbi részeiben már megszokhattuk, ugyanerről az útszakaszról Busbecq útitársa, Hans Dernschwam jóval részletesebben – de nem kevés kritikával – ír.

„Szép tartomány volna, ha dolgos nép lakná”

A Csausadát [Chiausada; Czaus Sadan] követő útról Dernschwam így ír:

„Március 21-én Czaus Sadanból egy Karali, vagyis Fekete város nevű nagy faluba érkeztünk. A nyolc mérföldes utat reggeltől négy óráig tettük meg.”

Dernschwam ugyan szépnek találja a környéket, de a lakosokkal valahogy nem bír kibékülni. Így ír:

„Szép tartomány volna, ha dolgos nép lakná. Semmijük sincs, még csak házuk sem, csupán nyomortanyájuk, ahová a vihar elől behúzódnak, de belül üresek. Tüzelőfájuk sincsen, ilyennel egyáltalán nem találkoztunk. Ami kevésre háztartásukban szükségük van, messzi földről kénytelenek idehozatni. Még a főzéshez szükséges fában is hiányt szenvednek.”

Azt már sorozatunk korábbi részeiben is láthattuk, hogy Dernschwam számos alkalommal ír arról, amint az úton szembejövet Bursába vagy éppen Konstantinápolyba tartó áruszállító karavánokkal találkoznak. Egy ilyen alkalommal arról is beszámol, hogy Zay Ferenc, Busbecq egyik követtársa  is vásárol egy lovat egy ilyen karavántól.

„Azután lókupecek jöttek szembe, akik hat szép, kétéves lovat vezettek Burszába vagy Konstantinápolyba. A lovak egyikét Zay Ferenc vásárolta meg huszonhat forintért; egyet csausunk vett meg.”

Sorozatunk előző részében arról is olvashattunk, hogy Busbecq említést tesz a térségben látott, európaiak számára szokatlan látványt nyújtó zsírfarkú juhokról. A szokatlan állatról Dernschwam is ad leírást:

„Ugyancsak mindkét oldalról sok juhnyáj legelészik; közelebbről szemügyre véve kitűnik, hogy a juhoknak nincsen farkuk. Faruk széles és lecsüngő, mint a kalap karimája.”

Amint a csapat Karaliba ér, Dernschwam más érdekességekről is beszámol, melyekről egyrészt Busbecq is említést tesz a fentiekben; ugyanakkor az alábbi idézetben olvashatunk az angórakecskéről, melyről Busbecq írásában már sorozatunk előző részében is olvashattunk. Különösen érdekes ez annak fényében, hogy Dernschwam kifejezetten hangsúlyozza, hogy angórakecskéket először Csausada és Karali között látott; Busbecq leírásából viszont arra következtethetünk, hogy már Csausada előtt is láttak ilyen állatokat. Dernschwamtól ugyanakkor nem szokatlan, hogy nem kevés megvetéssel, bizonyos vélt kultúrfölény birtokában nyilatkozik az általa megszokottól eltérő kultúráról – a továbbiakban erre is láthatunk példát. Így ír:

„Karaliban, egy temetőben sok régi márványkőre bukkantunk. Az elpusztított környékbeli régi görög városokból hozták ide ezeket; sokukon olvasható görög feliratok és alakzatok láthatók. De amelyiken a törökök szép arcmásokra leltek, simára faragták, hogy nyomuk is alig maradt.

Karali és Czaus Sadan között bukkantak fel először a hosszú, lágy szőrű kecskék, amelyekből a csemeletet [kamelot], vagyis a teveszőr szövetet készítik.

Karaliban, egy négyszögletű, közönséges, kőből-sárból épített, fapadlójú, földdel borított ház szolgál mecset gyanánt. A hodzsa létrán mászik fel a tetőre, illetve az azt borító földre és onnan rikoltozik.”

Sorozatunk korábbi részeiben többször is visszaköszön Busbecq és Dernschwam leírásában, hogy Ruméliában is gondot jelentett olykor a bor beszerzése, de Anatóliában ez a probléma hatványozottan jelentkezik.

„…hitszegő, rosszindulatú, fennhéjázó, esztelen emberek…”

Dernschwam a bor hiányával – és általában az élelmezéssel – kapcsolatban nem kevés kritikával így ír a térségben tapasztaltak kapcsán:

„Távolabb a dombháton szőlőskertek – de ennek terméséből a törökök nem készítenek bort, hanem a szőlőszemeket egyszerűen leeszik, vagy elteszik télire. De fogyasztják párolva is.”

Nem sokkal később ezt fűzi hozzá:

„Bor nincs, tojás is csak kevéske akadt, tyúkot pedig nem tudtunk vásárolni a vacsorához. Vágott hús ritkán akad, mivel csak savanyú tejet zabálnak.”

A környéken, ahogy azt fentebb már olvashattuk, Dernschwam számos régi követ talál, melyeken görög vagy latin feliratok és különféle ábrák láthatóak. Egy kövön pl. szövőszerszámok ábráit véli felfedezni, amivel kapcsolatban így ír:

„Ezek a kövek arra utalnak, hogy itt valaha virágzott a selyemszövés és a takácsmesterség; egykor itt sok takács lakhatott, hiszen errefelé sok a juh, valamint a fehér kecske, melynek szőréből csemeletet készítenek. De szőnyegfonók is lehettek itt.”

Március 22-én a csapat Karaliból tovább indul, s Dernschwam állítása szerint egy órakor meg is érkeznek egy Tograj nevű faluba, melyről azt állítja, hogy a „Drinápolyban lakó Bajazid szultán tulajdona”.

Ez a falu – vélhetőleg Doğray, Eskişhirtől keletre – minden bizonnyal nem Bajezid szultán birtoka, hanem Szulejmán fiának, Bajezidnak tulajdona volt akkoriban.

Miközben a csapat halad tovább Ankara felé, ismét elhaladnak egy temető mellett, ahol Dernschwamnak megint szemet szúrnak a régi kövek. Ezzel kapcsolatban ismét nem rejti alá véleményét:

„A köveken – melyeket elpusztított görög városokból szállítottak ide – sok ábra és írás látható. Az emberi képmásokat a bestiák mindenhonnan leverték, lévén, hogy náluk az ember ábrázolása szégyenszámba megy. Ezért aztán Törökországban nincs festő, nem is értenek máshoz, mint a hímzéshez és efféle, nőszemélyeknek való munkákhoz.”

Nem sokkal távolabb újabb érdekes felfedezést tesz a csapat. Korábban már olvashattunk arról, hogy az út során Kis-Ázsiában számos közép-európai származású emberrel találkoznak, akik jobbára fogolyként kerültek ide. Dernschwam így ír Tograj környékén:

„Az út folyamán láttunk egy ménest, ötszáz vemhes kancával. Egy erdélyi magyar, továbbá egy oláh, aki most a Kászim névre hallgatott, és egy königgrätzi cseh ember viselte a gondjukat.”

Dernschwam leírását olvasva néha úgy tűnhet számunkra, mintha Kis-Ázsiában minden értékteremtő szakértelem az idehurcolt rabok, vagy a korábban itt élt keresztények sajátja lenne; mindeközben Dernschwam igen elítélően nyilatkozik a helyi muszlim lakosságról. Az alábbiakban is ilyesmit olvashatunk:

„Egész Törökországban sehol sem lehet látni, hogy trágyázzák a földeket, melyek aztán önmaguktól nem is válnak jól termőkké. Mindez a lustaságnak és a rossz gazdálkodásnak tulajdonítható.

[…]

Az ázsiai emberek olyan barnára sültek, mintha félig szerecsenek lennének; cigányábrázatúak, minvel örökké napsütés éri őket. Szegény népség, nem foglalkoznak pénzt hozó kézművességgel, sem élelmiszerek piacra hordásával, miként az a keresztény világban szokásos. Valamennyien pórok, pásztorok – és egyben hitszegő, rosszindulatú, fennhéjázó, esztelen emberek.”

Március 23-án Tograjból Dernschwam szerint megérkeznek Maszut Köj (Busbecqnél: Mazotthoy) településre, ahol nagy szerencse éri a csapatot: sikerül bort venni arra járó görögöktől. Maszut Köjben aztán ismét olyan kőre bukkannak, melyeken számos görög felirat olvasható. Dernschwam – Busbecqet is megemlítve – így ír:

„Sok ilyen kő található az Augerius úr szálláshelyéül szolgáló ház, valamint az ehhez tartozó istálló külső falában; valamennyi görög betűs felírással. Valamelyik közeli, elpusztított görög városból hordták ezeket a törökök a maguk temetkezési céljaira. Az a szokásuk, hogy ezeket a köveket az elhunyt személy fejétől és lábától felfelé és oldalt helyezik. Hogy miként állítják fel az elhalt nagyurak kősírjait, arról alább még megemlékezem.”

Március 24-én a csapat Maszut Köjből egy ma már azonosíthatatlan Muhat (Busbecqnél: Mahathli) nevű faluba ér, s ahogy arról Busbecq is ír fentebb, közben elérik a mai Sakarya folyót.

„…ezek a felfuvalkodott gazemberek otrombábbak az állatnál is…”

Muhat-Mahathlival kapcsolatban Dernschwam egyik csodálkozásából a másikba esik. Miközben fentebb még arról írt, hogy semmilyen iparnak sincs nyoma e vidéken, meglepő a faluban meglepő felfedezést tesz. Igaz ugyan, hogy a kellő kritikai él sem hiányzik megfigyeléséből. Így ír:

„A faluban szőnyegkészítőket találtunk. Az öregasszonyok foglalkoznak ezzel a munkával. Még látni sem volt jó, hogy milyen rosszul végzik munkájukat, melyet odahaza nyolcnapi figyelés után el lehet sajátítani. De rendelkeznek az erre alkalmas – már említett – kecskeszőrrel, mely egyébként festhető. Ámulatba ejtett, hogy ilyen faragatlan, együgyű emberek képesek erre a munkára s bármily színű fonalat elő tudnak állítani, hiszen faluhelyen nem szoktak érteni sem a fonáshoz, sem a festéshez.”

Március 25-én Muhatból csupán egy Szungli (Busbecqnél: Zugli), ma már szintén nem azonosítható településig jutnak el keréktörés miatt; a pillanat azonban tökéletesen alkalmas arra Dernschwam számára, hogy kertelés nélkül kifejtse nézeteit az itt látottakkal kapcsolatban. Ne felejtsük el, 16. századi leírásról lévén szó, politikai korrektséget számon kérni rajta meglehetősen történelmietlen lenne.

S miközben Dernschwam leírását olvassuk, kibontakoznak előttünk a kor lakhatási és gasztronómiai viszonyai – ahogy azokat Dernschwam látta.

„Miként azt Törökországban a lerombolt, felperzselt görög falvak tanúsítják, a keresztény időkben valamennyit kőből és agyagból készült fal övezte; mindez most merő kőhalom. A törökök egyáltalán nem építkeznek, nincsen fájuk, és úgy segítenek magukon, hogy a föld alatt építik a falazatot és azt fölül földdel borítják, miáltal olyan alacsony az egész, hogy az ember rajta járkál. Az ajtókon – ha nem építették kissé magasabbra – a ló nem fér be, csak az aprójószág, de a törökök részére alkalmas. Házaik inkább istállóknak nevezhetők; pincék, szobák, kamrák híján; ablaküvegnek vagy hólyagpapírnak nyoma sincs, de hiába is keresne bárki bennük háztartási felszerelést, edényt, tányért, kannát, poharat vagy egyéb ivóeszközt, ágyneműt, asztalt, lócát. Ezért aztán a földön ülnek, a földön fekszenek, mint az állatok – s mindezt a nyomorúságuk miatt. Csak éppen a fennhéjázásban nem szenvednek hiányt: ha valaki egy ócska szőnyeget alád tud teríteni, már nagy úrnak képzeli magát. Étkezésükhöz nem igényelnek sem abroszt, sem szalvétát, mivelhogy táplálékuk leginkább csorbából, vagyis levesféléből áll, mely voltaképpen sós-savanyú ízűre párolt aludttej, és minden faluban hozzá lehet jutni. Ezért visel minden katona kanalat az övében.

A falusi nép ritkán jut húsételhez. Ha egy bárány, kecske vagy más jószág megbetegszik, és félős, hogy elviszi a dögvész, akkor levágják. Ilyenkor a rabszolgákra is vidámabb napok köszöntenek, hiszen végre húshoz jutnak. Disznótartás nincs, csak az elszórtan fekvő görög falvakban. Egész Bithiniát, Galatiát nyomorult szegény népség lakja, mint amilyenek nálunk Magyarországon és a bányavárosok vidékén a hajdúk és az oláhok. Nincs pénzük, vagy ha van, vajmi kevés – jóformán nem is ismerik. Igazi falut nem látni, de régi vagy új várost sem; elpusztított, tűzzel-vassal feldúlt tartományok ezek, ezért aztán a falvak melletti régi romokban seregestül vernek tanyát a baglyok és egyéb éjjeli madarak, de a kis füleskuvikok és búbos bankák is. Egyébként madarat errefelé nem lehet sem hallani, sem látni, lévén, hogy erdő és fa sincsen.

Az országutak mentén sok földhalmot látni, alattuk elvermelt, földdel borított szalma. Ha a hadnép arra vonul, felnyitják, és a paraszt pénzt kap érte. Olyan, mint nálunk a vágott szalma, mely a cséplés során szecskává válik, mivelhogy ők másképpen cséplik a gabonát, mint mi. Két embermagasságú deszkát tűsléc gyanánt összeszegeznek, elöl kissé felhajtva, alul pedig előreálló apró, éles tűzkövekkel. Ha a paraszt csépelni akar, akkor a kévét kör alakban a földre rakja, két ökröt a deszka elé fog, jómaga pedig rááll a deszkára és az ökröket kötél segítségével körbehajtja. Ilyenképpen a szalma olyan apróra töredezik, mint a szecskavagdalék. Ezzel takarmányozzák – egy kis árpa hozzákeverésével – a lovakat, öszvéreket és tevéket. […]

Ekéjük rossz, nem más, mint egy kampóval ellátott hosszú léc, rajta kis ekevassal; akkora sincsen, mint egy vincellérkapa, hátul kampós fogantyúval, melynek segítségével a paraszt a két ökör vontatta ekét vezetni tudja. […]

Egyébként nem látni náluk egyéb mezőgazdasági szerszámot, hiszen ezek a felfuvalkodott gazemberek otrombábbak az állatnál is. Szent embereknek tartják magukat, azt hiszik, csak ők ismerik Istent, nem pedig a keresztények; ezért neveznek bennünket kjáfirnak, vagyis hitetlennek. Papjaik mégsem mások, mint tudatlan béreslegények; a szentírást nem ismerik, nem is rendelkeznek ilyennel, csak balga mesékkel, és fogalmuk sincsen a régmúlt időkről.”

Március 26-án Szungliból a csapat tovább áll egy Jalandzsi Ali (Busbecqnél talán Ialanchich?) nevű, ma már nem azonosítható településre, ahonnan már Ankara közelébe, egy Kutulin nevű faluba érnek. Erről Dernschwam a következőt írja:

„Mindenütt szép vidék, jó, laza, agyagos talaj, sovány legelők, olyanok, mint aminőket az előző napokban láttunk. Fának, bornak nyoma sincsen, a kenyér jóformán ehetetlen. Széna sincs, de árpát tudtunk szerezni lovaink számára, miként eddig is. Kaptunk joghurtnak nevezett savanyú-sózott tejet, azonkívül tyúkot és tojást is. Egy tyúkot négy akcséért, húsz tojást egy akcséért lehet vásárolni.”

A csapat végül március 28-án indul el Kutilinból Ankarába. A folytatásban Busbecq újabb érdekességekkel szolgál a térség faunájával kapcsolatban; majd a követség hamarosan megérkezik Ankarába.

Források:

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Hans Dernschwam: Erdély. Besztercebánya. Törökországi útinapló. (Közreadja: Tardy Lajos) Európa, Budapest, 1984

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005

Horváth Krisztián – Türkinfo