Olvasókönyv Berlin első bevándorló generációjáról

A jó, öreg Nyugat-Berlinhez a jó, öreg törökök is hozzátartoztak. Ők voltak a város sava-borsa. A városrészt, a vad, öreg Kreuzberget, ahol éltek, postai irányítószáma alapján mindenki csak 36-osnak nevezte, innen terjeszkedtek később tovább a 61-esbe, Kreuzberg polgári részébe.

A könyv Aras Ören visszaemlékezése az első (1961 és 1973 között Berlinbe érkezett) török bevándorlókról, címe pedig – “Mi, új európaiak” – kissé megtévesztő. A valóságban ezek az európaiak egészen idősek, épp oly idősek, mint maga a 77 éves író, de hogy valóban európaiak-e, arról ők maguk sincsenek igazán meggyőződve.

Aras Ören 1969-ben érkezett Nyugat-Berlinbe, majd a baloldali “Piros szegfű” művészcsoportnak köteleződött el, és 1974-től a Szabad Berlin Adó szerkesztőjeként dolgozott. 1996 óta vezette a török szerkesztőséget, amelynek társalapítója volt.

A Naunyn utca portréja

“Mit akar Niyazi a Naunyn utcában” című versével 1973-ban színes portrét rajzol a kreuzbergi utcáról. A vers mérföldkő az új berlini irodalomtörténetben. A most megjelent kötet a 70-es, 80-as évek szövegeit gyűjti össze, Niyazi is szerepel benne a „Naunyn utca” kivonatában. Abban az időben nem a vallás, hanem az osztályharc uralta a hétköznapokat. A törökök és a németek, bármennyire is különbözőképpen élték mindennapjaikat, a munkapadnál kollégák voltak és közösen álltak a világ rendjének azon az oldalán, ahol mindannyian bérből és fizetésből élnek.

Helló, kolléga

Az idősebb törökök az idegen németeket előszeretettel szólították “kollégának” az utcán vagy a boltban; a Siemens, az Osram, a Knorr Bremse vagy a Gilette kollektív szerződései gondoskodtak róla, hogy az emberek egyenlőnek érezzék magukat, hogy mindkét fél ugyanúgy legyen kizsákmányolva vagy ugyanúgy jól érezze magát – az éppen aktuális politikai áramlattól függően. “Csak a föld az, ami mindenkié, és ami a világot létrehozza, nem más, mint a munkaerő” – foglalja össze Ören „Niyazi mérleget von” című művében.

De a föld mégsem olyan egyenlő, mint ahogy hasznosíthatósága alapján tűnik, így szinte ugyanebben a pillanatban feltör Niyaziban a honvágy Bebek, a Boszporusz-parti isztambuli városrész iránt, ahol egykor egy bádogviskóban élt és hajógyári munkásként dolgozott az Aranyszarv-öbölben. S ahol olyan idegennek érezte magát az időközben dúsgazdagok kerületévé vált Bebekben, hogy azt képzelte, azonnal ki tudna költözni Kreuzbergbe, a nejloningek hazájába, ahol a szerelmesek csak úgy csókolóznak az utcán.

Indulatos szépség

Régies melankólia uralja ezeket a szövegeket, egy kemény, költői nyelvezet, mely váratlanul a pillanat indulatos szépségévé alakul át. A művészi lakonikusság, ami csak itt-ott kap keleties díszítést, kiválóan megfér a romantikus baloldal esztétikájával, mely annyira jellemző volt a 70-es évek Kreuzbergjének sok szegletére.

Ez volt a festőnő, Natascha Ungeheuer és a költő, Johannes Schenk Kreuzbergje, aki matrózként sok évet töltött a tengeren, s aki később a kreuzbergi utcaszínházat alapította. És Törökország is – ahonnan Ören lírájának és prózájának szereplői származnak – más volt, mint ma.

Sok raki, kevés Allah

Ez nem az újraiszlamizálás és a vallási testvérháborúk Törökországa volt, hanem azé a Törökországé, ahol az ember az American Bárba beszélt meg találkozót, ahonnan a hangszórókból Sinatra hangja harsogott. Az a Törökország, amit később keresztül-kasul be akartak utazni egy amerikai limuzinnal, miután “Germániában” (“Almanyában”) jól meggazdagodtak. Ez egy olyan Törökország volt, ahol minden férfi bajuszt viselt (mint ahogy a szerző napjainkban is), rakit ivott és Allahra csak oly ritkán gondolt, amennyire egy mindenható és kétségbevonhatatlan teremtőre szokás. Ören kivándorolt törökjei olyan férfiak, mint például Ali, aki így beszél: „Hé, te szép asszony, gyere inni Asbach”, vagy: „Nem kész, nem menni, szép hölgy”.

Semmi egzotikumvita

Micsoda idők voltak! Semmi keveredés a kultúrák között, semmi egzotikumvita, semmi hardcore- és popiszlamizmus. Ehelyett futószalag, ebédszünet és bélyegzőóra – a közösen húzott iga metaforái. És a verbális igyekezet, amely őszinteséget és hitelességet vélt felfedezni különböző kultúrájú emberek találkozásában, mielőtt még kialakult volna az embereket mára elemi erővel idegenekként szembeállító ideológiai szókészlet.

Forrás: berliner-zeitung.de

Fordította: Lukács Eszter – Türkinfo


1% ADÓDÉRT 100% Törökország!

Ezúton is köszönjük, hogy az SZJA 1%-ának felajánlásakor gondol a Türkinfo Alapítványra!

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here