Nazım Hikmet verse az elmúlt 50 év egyik legjobb műve

A londoni Southbank Center listát készített az elmúlt 50 év legszebb szerelmes verseiből, melyen helyet kapott Nazım Hikmet Nem is tudtam, hogy szeretem (Severmişim Meğer) műve is.

A verseket a Southbank Center szakértő csoportja egyévnyi munkával 30 ország költőinek alkotásaiból válogatta össze, nagy hangsúlyt fektetve a modern korra.

A csoport egyik tagja, James Runcie így fogalmazott: “Nemzetközi és stilisztikai szempontból is igazán sokszínű lista készült. Az egyetlen nehézség az volt, hogy csak 50 verset választhattunk.”

A kiválasztott verseket költők és színészek előadásában lehetett meghallgati múlt nyáron, a Southbank Center rendezvényén.

Severmişim Meğer
Nem is tudtam, hogy szeretem

Yıl 62 mart 28

Prag-Berlin treninde pencerenin yanındayım

akşam oluyor

dumanlı ıslak ovaya akşamın yorgun bir kuş gibi inişini severmişim meğer

akşamın inişini yorgun kuşun inişine benzetmeyi sevmedim

’62 március 28-a van

A Prága-Berlin vonaton az ablak mellett ülök

Esteledik

Nem is tudtam, hogy szeretem az estét, amely mint egy fáradt madár leszáll a füstös, nedves síkságra

Nincs kedvemre a hasonlat, hogy az este leszállta olyan, mint a fáradt madáré

Toprağı severmişim meğer

toprağı sevdim diyebilir mi onu bir kez olsun sürmeyen

ben sürmedim

platonik biricik sevdam da buymuş meğer

Nem is tudtam, hogy szeretem a földet

Mondhatja-e, hogy szereti a földet, ki egyszer sem dolgozott rajta?

Én nem dolgoztam rajta

Nem is tudtam, hogy ez az én egyetlen platonikus szerelmem

Meğer ırmağı severmişim

ister böyle kımıldanmadan aksın kıvrıla kıvrıla tepelerin eteğinde

doruklarına şatolar kondurulmuş Avrupa tepelerinin

ister uzasın göz alabildiğine dümdüz

bilirim ırmak yeni ışıklar getirecek sen göremeyeceksin

bilirim ömrümüz beygirinkinden azıcık uzun karganınkinden alabildiğine kısa

bilirim benden önce duyulmuş bu keder

benden sonra da duyulacak

benden önce söylenmiş bunların hepsi bin kere

benden sonra da söylenecek

Nem is tudtam, hogy szeretem a folyót

Akár folyjon ily mozdulatlanul, dombok szoknyáján kígyózva

Európa dombjain, melyeknek csúcsát kastélyok díszítik

Akár nyúljon addig, míg a szem ellát

Tudom, ugyanebben a folyóban nem mosdhatunk egyszer sem

Tudom, a folyó új fényeket hoz majd, de lehet, te nem láthatod

Tudom, életünk kicsit hosszabb, mint mi egy ménnek adatik, rövidebb, mint mi egy hollónak

Tudom, énelőttem is élt e bú

Utánam is így lesz

Énelőttem is kimondatott ez mind, ezerszer

Utánam is így lesz

Gökyüzünü severmişim meğer

kapalı olsun açık olsun

Borodino savaş alanında Andırey’in sırtüstü seyrettiği gökkubbe

hapiste Türkçe’ye çevirdim iki cildini Savaşla Barış’ın

kulağıma sesler geliyor

gökkubbeden değil meydan yerinden

gardiyanlar birini dövüyor yine

Nem is tudtam, hogy szeretem a eget,

Legyen borult vagy tiszta

A borogyinói harctéren kék kupola, mit Andrej néz a hátán fekve

Fogságomban törökre fordítottam a Háború és béke két kötetét

Hangokat hallok

Nem a kék kupolából, a térről

Őrök csépelnek valakit megint

Ağaçları severmişim meğer

çırılçıplak kayınlar Moskova dolaylarında Predelkino’da kışın çıkarlar karşıma alçakgönüllü kibar

kayınlar Rus sayılıyor kavakları Türk saydığımız gibi

İzmir’in kavakları

dökülür yaprakları

bize de Çakıcı derler

yar fidan boylum

yakarız konakları

Ilgaz ormanlarında yıl 920 bir keten mendil astım bir çam dalına

ucu işlemeli

Nem is tudtam, hogy szeretem a fákat

Kopár bükkfák Moszkva környékén

Peredelkinóban télen ütközöm beléjük, alázatosak, illemtudóak

A bükköket vegyük orosznak, a nyárfákat pedig töröknek

“Izmir nyárfái

Levelüket hullatják

Minket meg Bicskásnak hívnak

Sudár kedvesem

Lángra lobbantjuk a fogadókat”[1]

1920-ban, az Ilgaz erdőben vászon zsebkendőt akasztottam egy fenyő ágára

Hímzett szélűt

Yolları severmişim meğer

asfaltını da

Vera direksiyonda Moskova’dan Kırım’a gidiyoruz Koktebel’e

asıl adı Göktepe ili

bir kapalı kutuda ikimiz

dünya akıyor iki yandan dışarıda dilsiz uzak

Nem is tudtam, hogy szeretem az utakat

Még az aszfaltot is

Vera vezet, Moszkvából Krímbe tartunk, Koktebelnek

Az igazi neve Göktepe városa

Mi ketten egy zárt dobozban

Két oldalt a világ áramlik kint némán, messze

Hiç kimseyle hiçbir zaman böyle yakın olmadım

eşkıyalar çıktı karşıma Bolu’dan inerken Gerede’ye kırmızı yolda ve yaşım on sekiz

yaylıda canımdan gayrı alacakları eşyam da yok

ve on sekizimde en değersiz eşyamız canımızdır

bunu bir kere daha yazdımdı

çamurlu karanlık sokakta bata çıka Karagöze gidiyorum Ramazan gecesi

önde körüklü kaat fener

belki böyle bir şey olmadı

belki bir yerlerde okudum sekiz yaşında bir oğlanın Karagöze gidişini Ramazan gecesi İstanbul’da dedesinin elinden tutup

dedesi fesli ve entarisinin üstüne samur yakalı kürkünü giymiş

ve harem ağasının elinde fener

ve benim içim içime sığmıyor sevinçten

Soha senkihez nem voltam ily közel

Haramiák állták utamat Boluból Geredébe menvén a vörös úton, éveim száma tizennyolc

Életemen kívül nincs más vagyonom a fiákerben, mit elvehetnének

És tizennyolc évesen életünk a legértéktelenebb

Ezt talán valamikor már egyszer papírra vetettem

Sáros, sötét utcán Karagözt[2] megyek nézni el-elsüppedve Ramadán estéjén

Elöl papírlámpás

Lehet, mindez meg sem történt

Lehet, valahol olvastam, 8 éves fiúcska Karagözt megy nézni Ramadán estéjén, Isztambulban nagyapja kezét fogva

Nagyapja fején fezt, öltözéke fölébe cobolyprém galléros szőrmét viselt

És a hárem agájának kezében lámpás

És én nem férek a bőrömbe a boldogságtól

 

Çiçekler geldi aklıma her nedense

gelincikler kaktüsler fulyalar

İstanbul’da Kadıköy’de fulya tarlasında öptüm Marika’yı

ağzı acıbadem kokuyor

yaşım on yedi

kolan vurdu yüreğim salıncak bulutlara girdi çıktı

Valahogy a virágok jutottak eszembe

Pipacsok, kaktuszok, nárciszok

Isztambulban, Kadıköyben[3], nárciszmezőn csókoltam meg Marikát

Lélegzete marcipán illatú

Éveim száma tizenhét

Gúzsba kötött szívem hinta felhőkön repesett

Çiçekleri severmişim meğer

üç kırmızı karanfil yolladı bana hapishaneye yoldaşlar 1948

Nem is tudtam, hogy szeretem a virágokat

Három piros szegfűt küldtek nekem a bajtársak a börtönbe, 1948

Yıldızları hatırladım

severmişim meğer

ister aşağıdan yukarıya seyredip onları şaşıp kalayım

ister uçayım yanıbaşlarında

Emlékszem a csillagokra

Nem is tudtam, hogy szeretem

Akár lentről bámulva őket ámuljak rajtuk

Akár mellettük szárnyalva

Kosmos adamlarına sorularım var

çok daha iri iri mi gördüler yıldızları

kara kadifede koskocaman cevahirler miydiler

turuncuda kayısılar mı

kibirleniyor mu insan yıldızlara biraz daha yaklaşınca

renkli fotoğraflarını gördüm kosmosun Ogonyok dergisinde

kızmayın ama dostlar non figüratif mi desek soyut mu desek işte o soydan yağlı boyalara benziyordu kimisi yani dehşetli figüratif ve somut

insanın yüreği ağzına geliyor karşılarında

sınırsızlığı onlar hasretimizin aklımızın ellerimizin

onlara bakıp düşünebildim ölümü bile şu kadarcık keder duymadan

kosmosu severmişim meğer

Kérdéseim vannak a kozmosz embereihez

Sokkal hatalmasabbnak látták-e a csillagokat?

Fekete bársonyon óriási ékkövek tán?

Vagy narancsban kajszik?

Dülled-e a melle az embernek, ha kicsit közelebb kerül a csillagokhoz?

Láttam színes fotókat a kozmoszról az Ogonyok magazinban

Ne haragudjatok, barátaim, nonfiguratívnak vagy absztraktnak hívjam-e, nem tudom, de azokra az előkelő olajfestményekre emlékeztetett, vagyis némelyik borzasztóan figuratív és konkrét

Az ember szíve a torkában dobog, ha előttük áll

Határtalanságuk ők a vágyakozásunknak, elménknek, kezeinknek

Rajuk nézve még a halálra is gondolni tudtam, szemernyi bánatot sem érezvén

Nem is tudtam, hogy szeretem a kozmoszt

Gözümün önüne kar yağışı geliyor

ağır ağır dilsiz kuşbaşısı da buram buram tipisi de

meğer kar yağışını severmişim

Szinte látni vélem, ahogy hull a hó

Lassú, néma nagy pelyhekben is, átható viharban is

Nem is tudtam, hogy szeretem a hóesést

Güneşi severmişim meğer

şimdi şu vişne reçeline bulanmış batarken bile

güneş İstanbul’da da kimi kere renkli kartpostallardaki gibi batar

ama onun resmini sen öyle yapmayacaksın

Nem is tudtam, hogy szeretem a Napot

Még most is, ahogy meggylekvárba fordultan tűnik el a horizonton

Isztambulban is néha színes képeslapként alkonyul

Mégis, te nem úgy rajzolod majd

Meğer denizi severmişim

hem de nasıl

ama Ayvazofski’nin denizleri bir yana

Nem is tudtam, hogy szeretem a tengert

De még hogy

Mégis, Ajvazovszkij tengerei mások

Bulutları severmişim meğer

ister altlarında olayım ister üstlerinde

ister devlere benzesinler ister ak tüylü hayvanlara

Nem is tudtam, hogy szeretem a felhőket

Legyek bár alattuk, vagy felettük

Hasonlítsanak akár óriásokra, akár hófehér tollazatú állatokra

Ayışığı geliyor aklıma en aygın baygını en yalancısı en küçük burjuvası

severmişim

A holdfény jut eszembe, a legbágyadtabb, leghazugabb, legkispolgáribb

Szeretem

Yağmuru severmişim meğer

ağ gibi de inse üstüme ve damlayıp dağılsa da camlarımda yüreğim beni olduğum yerde bırakır ağlara dolanık ya da bir damlanın içinde ve çıkar yolculuğa haritada çizilmemiş bir memlekete gider

yağmuru severmişim meğer

Nem is tudtam, hogy szeretem az esőt

Ha hálóként hull is rám, vagy ha cseppenként teríti is be ablakaimat, a szívem itt hagy, csapdába esve vagy egy cseppbe zárva és útnak ered az ismeretlenbe

Nem is tudtam, hogy szeretem az esőt

Ama neden birdenbire keşfettim bu sevdaları Prag-Berlin treninde yanında pencerenin

altıncı cıgaramı yaktığımdan mı

bir teki ölümdür benim için

Moskova’da kalan birilerini düşündüğümden mi geberesiye

saçları saman sarısı kirpikleri mavi

Mégis, miért ily hirtelen fedeztem fel e vonzalmakat, a Prága–Berlin vonaton, az ablak mellett?

Tán mert már a hatodik cigarettámat gyújtom?

Egyetlenegy is halál számomra

Vagy tán mert Moszkvában maradt valakikre gondolok pusztulásig

Haja lenszőke, szempillái kékek

Zifiri karanlıkta gidiyor tiren

zifiri karanlığı severmişim meğer

kıvılcımlar uçuşuyor lokomotiften

kıvılcımları severmişim meğer

Koromsötétben megy a vonat

Nem is tudtam, hogy szeretem a koromsötétet

Szikrák repdesnek a mozdonyból

Nem is tudtam, hogy szeretem a szikrákat

Meğer ne çok şeyi severmişim de altmışımda farkına vardım bunun

Prag-Berlin treninde yanında pencerenin yeryüzünü dönülmez bir yolculuğa çıkmışım gibi seyrederek

Nem is tudtam, hogy mi mindent szeretek és csak most, hatvanévesen jöttem rá erre

A Prága–Berlin vonaton, az ablak mellett, nézve az eget, mintha egy visszafordulhatatlan utazásra indultam volna

19 Nisan 1962

1962.április 19.

[1]              Népdal

[2]              Bábjáték az oszmán időkből

[3]              Isztambul egyik kerülete

Forrás: cumhuriyet.com.tr

Fordította: Dora Uysal


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here