Bíró Béla: Az utolsó kívánság

A törökországi népszavazást, melynek az elnöki rendszer kialakítására vonatkozó alkotmánymódosításról kellett döntenie, elkeseredett küzdelem előzte meg. Az elkeseredettség igazi oka azonban nem az ellenzék sarokba szorítottsága volt, hanem az, hogy Erdogan, amikor a népszavazás ötletével előrukkolt, még arra számított, hogy az állítólagos államcsíny leverését követő terror, az elbocsátások, bebörtönzések, megfélemlítések nyomán az állampolgárok „masszív támogatásukról” fogják biztosítani a keménykezű – stabilitást és biztonságot ígérő – államférfiút.

Időközben azonban kiderült, hogy terror ide vagy oda, a török társadalom erősen megosztott, a népszavazás hajszálon múlhat.

Erdogan ezért megtett mindent, amit csak lehetett, sőt jószerével azt is, amit normális körülmények közt meg sem tehetett volna… Legjelentősebb ellenfeleit, a kurdokat jószerével a választási küzdelemből is kiszorította. A kurd párt teljes parlamenti képviselete börtönben ül, a kurd településekről jobbára az ottlakókat is elűzte. S az ellenzékieknek az ország más területein is rendőrségi túlkapásokkal, erőszakos tömegakciókkal kellett szembesülniük. Az állami televízió gyakorlatilag Erdogan magántévéjeként funkcionált. A választók a választás napján is reggeltől estig őt és csak őt láthatták a képernyőn.

És természetesen a választási bizottság is csaknem teljes egészében az ő híveiből állt. Nem véletlen, hogy a török törvények szerint is érvénytelen szavazócédulákat is érvényesnek fogadott el.

S még ez sem minden. Erdogan megpróbálta megnyerni magának a külföldön élő mintegy három milliónyi választásra jogosult török állampolgárt is. Ezek a kísérletek a nyugati államok ellenállása miatt jobbára kudarcot vallottak. De a konzulátusok és a török titkosszolgálat továbbra is mindent megtett, hogy a Nyugat-Európában élő törököket megfélemlítse. A német állampolgárságért folyamodott törökök, kurdok, aleviták, elmenekült értelmiségiek meg sem kísérelhették, hogy részt vegyenek a szavazáson, hiszen az a veszély fenyegette őket, hogy a konzulátus, ahol a szavazás zajlott, s mely természetesen török fenségterületnek számít, a titkosszolgálat információi nyomán bevonja útleveleiket. Ez esetben ugyanis eredeti okiratok hiányában a német állampolgárság elnyerése is lehetetlenné vált volna. Egyeseket a török titkosrendőrség azzal fenyegette meg, hogy otthonmaradt rokonaiknak eshet baja. S a fenyegetést kénytelenek voltak komolyan venni, hiszen közismert, hogy a közel száz bebörtönzött újságíró házastársait, sőt gyerekeit is rendszeresen zaklatják.

Nem csoda, hogy a választásra jogosultak fele meg sem jelent az urnáknál. S akik megjelentek, azok is döntő többségükben az „Igen”-ekre adták szavazatukat.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (az OSCE) szakértői, akiket egyébként a török kormány hívott meg a választásokra, már a kezdet kezdetén felhívták a figyelmet az esélyegyenlőség súlyos fogyatékosságaira: a sajtószabadság szinte teljes hiányára, az ellenzéki kampányrendezvények bojkottálására, a rendőrségi túlkapásokra, s magára a szükségállapotra, mely a terrorizmus támogatásának vádjával gyakorlatilag bárki zaklatására, sőt letartóztatására lehetőséget teremt.

Egyetlen példa. A Die Welt munkatársa, Deniz Jücel, aki török és német állampolgár is, lapjában egy közismert viccet is közzé tett, mely (a halálos ítélet erdogani visszaállítására is célozva) egy török és egy kurd halálraítéltről szól, akiknek a fogdában még megengedik, hogy az utolsó kívánság jogán kérhessenek valamit. A kurd azt kéri, hogy láthassa még egyszer az édesanyját. A török utolsó kívánsága viszont az, hogy a kurd kérése ne teljesülhessen. Jücelt terrorizmusra való felbujtás vádjával letartóztatják, s közel egy éve börtönben ül. Még a nagyhatalmú német állam sem képes arra, hogy kiszabadítsa. Német állampolgársága ellenére sem. No comment.

Folytatás >>>


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here