Belgin Akaltan: Mi a fenét keresel Törökországban?

mi-a-fenetTörökhöz mentél hozzá? Van gyereked? Nincs? Akkor mi a fenét keresel Törökországban? – állítólag ezek azok a kérdések, amelyeket feltesznek egy külföldi nőnek Törökországban.

Jolanda Antalyából így írt: „Közel 7 éve élek Antalyában, és el sem tudod képzelni, hányan kérdezték már tőlem ugyanazt… Olyan, mintha csak akkor lennék jogosult az itt-tartózkodásra, ha török a férjem és kölykeink is vannak… A török társadalom számára az egyedülálló nő haszontalan teremtés…”

Jolanda folytatta: „Sajnos sok nőnek fogalma sincs itt, mit jelent a függetlenség.”

Szeretem az intelligens olvasókat. Szeretem a jó megfigyelő képességekkel megáldott külföldieket, bár a „külföldi megfigyelő” lehet, hogy furcsán hangzik. Ez talán nem sokat mond így elsőre, de bizonyára vannak olyanok, akik értik, miről beszélek.

Néhányan közülük annyira jól látják a dolgokat, hogy sírni támadna kedvem. Megint mások pedig annyira hülyék, hogy az csal könnyeket a szemembe.

Vegyük csak a külföldi újságírókat. Az ismert nevekre, úgymint Andrew Finkel, Hugh Pope, Nicole Pope és Constanze Letsch, a hazai újságírók mindannyian irigykedve tekintenek. Mert ők képesek arra, amire mi nem. Eljönnek egy idegen országba és írni kezdenek róla, később könyveket adnak ki – a saját országodról és problémáidról! Olyan jól látják a dolgokat, hogy az éleslátásuk feldühít, hisz mindaz, amiről írnak, egész életedben itt volt az orrod előtt.

Szerintem a fehérje teszi. Jól tápláltak, nem bulguron élnek, mint mi. A génkészletük szintén jobb, mint a miénk. Mi szegény szerencsétlenek; a génjeink, az oktatási rendszerünk, a környezetünk, a szociális és politikai rendszerünk – egyik sem áll a pártunkon. Ám nekik fogalmuk sincs, hogy milyen tényezőkkel kell itt megküzdenünk, és mennyi energiát kell erre áldozni – a nap 24 órájában.

Őket jobban fizetik, feladatorientáltak, jobb képzést kaptak, több támogatást kapnak, elég idejük van a megfelelő kutatásokat elvégezni, míg mi, hmmm… azt hiszem, csak kifogásokat keresek…

Aztán ott vannak a „rossz megfigyelők”. Néhányuk éppen csak megérkezett, máris szakértőként nyilatkozik. Jönnek és fogalmuk sincs az országról, a lakóiról, a történelméről, a társadalmi mozgatórugókról, de úgy viselkednek, mintha a már említett elismert szakértők közé tartoznának. Hülyeségeket írnak le a cikkeikben, és a szerkesztőjük észre sem veszi. Ezek a fajta megfigyelők beszélnek 3-4 emberrel, és azt gondolják, hogy képben vannak. Manapság sok ilyennel is találkozni.

Szóval jobb odafigyelni a dilettánsokra.

Visszatérve az olvasóimra. Egy részük Törökországban élő külföldi, vagy olyan törökök, akik külföldön élnek. És vannak köztük azok, akik a Facebookon hozzászólásokat is írnak.

Paul le G., aki a déli partvidéken telepedett le, így emlékezik vissza a 70-es évekre, amikor a családjával Teheránban éltek: „Egy zoroasztriánus pár esküvőjére voltunk hivatalosak, a főbérlőnk rokonai voltak. Az esküvői teremben, egy szerény méretű helyiségben, elkülönítve ültek a hajadon lányok és velük szemben a nőtlen férfiak. Nem táncolhattak egymással. 

Ettől függetlenül a keresztény feleségem minden férfival szabadon táncolhatott anélkül, hogy bárki megbotránkozott volna rajta. Szintén keresztényként én ugyanúgy felkérhettem bármelyik hölgyet. A hagyománytisztelő erkölcsösség mellett óriási toleranciáról tettek tanúbizonyságot. Nem is kell mondanom, hogy mennyire jól éreztük magunkat.”

Később hozzátette, hogy a török lakodalmakban meg sem próbál a feleségén kívül mást felkérni, mert azzal sértené a közerkölcsöket.

Tevfik Alp Connecticutból (USA) írta, hogy Isztambulhoz képest mennyire más minden Şarkışla és Sivas környékén. „Megdöbbennél, ha Şarkışlában vagy Sivasban járnál. Egy fiatalt leköcsögöztek csak azért, mert egy piszkossárga szarvasbőr dzsekit viselt. A nőknek nem engedték meg, hogy a főúton keresztül jussanak el abba a moziba, ahol nőknek szervezett vetítés volt. Hátulról, a saras földeken átvágva kellett megközelíteniük a helyszínt, hogy ne lássák őket, különben azonnal lekurvázták volna őket. És ebben nem volt pardon.”

Kerry Cushing Floridából (USA) őszintén reméli, hogy a kollégáim és én nem leszünk benne a következő médiát érintő letartóztatási hullámban.

Térjünk vissza Jolandához Antalyából: „Egy barátom mesélt egyszer néhány ismerőséről, akik a válásukat követően visszaköltöztek a szüleikhez, mert soha életükben nem éltek egyedül. Bátorkodnék megjegyezni, hogy 40 feletti nőkről beszélek most…”

Igen, Jolanda, az elvált férfiak is visszaköltöznek a szüleikhez Törökországban.

„Sok házas nő itt azáltal jut az „identitásához”, hogy férjhez megy és gyereket szül. Sajnos ezeknek a nőknek nincs saját személyiségük, mert a férjük nem engedi azzá lenni őket, akik lenni szeretnének. Zsinórón rángatott bábuk, akik azt sem veszik észre, hogy milyen elnyomásban élnek.”

Mindez nagyon elszomorítja. Szerinte csak idő kérdése, hogy a török nők a férjeik elé álljanak, és erélyesen így szóljanak: „Elég! Most te hozol nekem egy teát!”

Fordította: K. Tengeri Dalma – Türkinfo

Forrás: Hürriyet Daily News


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here